Mielőtt feladnád

Van egy pont sok folyamatban, amikor megjelenik a kérdés:
érdemes-e folytatni.

Amikor elfáradunk.
Amikor elbizonytalanodunk.
Amikor már nem érezzük azt a lelkesedést, ami az elején vitt.

Ilyenkor sokan azt kérdezik maguktól:
„Van-e még hitem benne?”
„Van-e még értelme?”

Én ilyenkor inkább egy másik kérdést tennék fel.

Miért kezdtél bele akkor, amikor még hittél benne?

Amikor elindultál, volt egy okod

Nem biztos, hogy tökéletes terved volt.
Nem biztos, hogy láttad a teljes utat.
Valószínűleg nem tudtad, hogyan fogsz eljutni a végéig.

De volt egy pont, ahol azt érezted:
„Ez most fontos.”
„Erre szeretnék elindulni.”
„Ez valami felé visz.”

Ez az ok, ez az irányvétel nem tűnik el attól, hogy most bizonytalan vagy.
Attól sem, hogy most nem látod tisztán a folytatást.

Ha most úgy érzed, nem sikerülhet – az nem kudarc

Szeretném ezt nagyon tisztán kimondani:

Az, hogy most nem hiszed, hogy sikerülhet, nem kudarc.
Nem gyengeség.
Nem motiválatlanság.

Ez információ.

Azt jelzi, hogy valamin változtatni kell.
Nem azt, hogy mindent el kell dobni.

Lehet, hogy:

• a cél már nem pontosan az, amire szükséged van,
• túl nagy lépéseket próbálsz egyszerre megtenni,
• nem a saját belső okod vezet, hanem elvárások,
• vagy egyszerűen új irányhangolásra van szükség.

Ilyenkor nem feladni kell.
Hanem finomítani.

Ne azt kérdezd, hogyan érsz a végére

Amikor elfáradunk, az elménk szeret mindent egyben látni.
Az egész utat.
Az egész terhet.

Pedig sokszor elég lenne csak ezt megkérdezni:

Mi az az egyetlen lépés, amit ma meg tudok tenni?

Nem a nagy áttörés.
Nem a végső megoldás.

Csak:

• egy rövid gyakorlás,
• egy őszinte beszélgetés,
• egy apró döntés,
• egy lépés, ami ma belefér.

És aztán holnap újra.

Mi az a legkisebb változtatás, amitől holnap egy kicsit jobb lehet?

Ez nem motiváció kérdése.
Ez rendszeré.
És ritmusé.

Ha elfáradtál, nem gyenge vagy – csak ember

Az elfáradás nem azt jelenti, hogy alkalmatlan vagy.
Azt jelenti, hogy túl sokáig mentél megállás nélkül.

Ilyenkor nem az erőt kell visszanyerni,
hanem tempót váltani.

Rövidebb szakaszokra bontani az utat.
Kisebb részcélokat választani.
Mielőtt az elméd vagy a tested dönt helyetted.

A hit nem érzés

Sokan azt várják, hogy majd „visszajön a lelkesedés”,
és akkor könnyebb lesz továbbmenni.

De a hit nem mindig érzés.

A hit döntés.

Döntés arról, hogy akkor is lépsz egyet,

• amikor nincs lelkesedés,
• amikor nincs visszajelzés,
• amikor nem látszik az eredmény.

Nem lehet mindig biztosnak lenni.
De lehet következetesnek.

És ez a különbség.

Nem az nyer, aki soha nem kételkedik,
hanem az, aki a kételyei ellenére is lép egyet.

Nem látványos – de visz tovább

A változás nagy része nem hangos.
Nem látványos.
Nem azonnali.

Csak csendben visz tovább.

És sokszor ehhez nem motivációra van szükség,
hanem megtartásra.

Olyan térre, ahol nem kell bizonyítanod.
Ahol nem vagy egyedül.
Ahol elég az a lépés, amit ma meg tudsz tenni.

Ez a szemlélet az alapja annak a folyamatnak is,
amit Kísért Útnak hívok.

Nem arról szól, hogy mindig biztosnak kell lenned.
Hanem arról, hogy legyen melletted egy megtartó keret,
amíg a külső támasz lassan belsővé válik.

Mielőtt feladnád…

Ne azt kérdezd, van-e még hited.
Hanem azt:

• Miért kezdtem bele?
• Mi volt az irány, ami akkor hívott?
• Mi az az egyetlen lépés, amit ma meg tudok tenni?

Ez néha pont elég.