Rájöttem, hogy nem az evéssel küzdök
Sokáig azt hittem, az étkezésemet kell megoldanom.
Sokáig azt hittem, ha végre megtalálom a megfelelő rendszert, akkor megnyugszom. Akkor nem fogok folyton az evésen gondolkodni, nem lesznek kilengések, és végre rendben leszek.
Amikor az evés a fejemben történik
Rengeteg mindent kipróbáltam. Diétákat, időablakos étkezést, böjtöt, szabályokat. És mindig volt egy időszak, amikor működött.
Ilyenkor könnyebb lett a testem. De ami ennél is fontosabb volt: könnyebb lett a fejem is. Kevesebbet gondolkodtam azon, mikor és mit ehetek, nem sóvárogtam annyit, nyugodtabb voltam.
Azt hittem, ez az étel miatt van.
A szabályok megnyugtatnak
Ma már inkább azt látom, hogy a rendszerek nemcsak a testemet rendezték, hanem a belső feszültségemet is tartották. Amikor tudtam, mit „szabad” és mit „nem”, megkönnyebbültem. Nem kellett minden pillanatban dönteni, nem kellett bizonytalanul figyelnem magam.
És amikor kikerültem ebből a keretből – egy utazás, egy fáradtabb időszak, egy érzelmileg nehezebb nap – visszatért a túlevés.
Nem az étel hiányzik
Sokáig ezt akaratgyengeségnek gondoltam. Ma már inkább úgy látom: ilyenkor nem az étel hiányzik, hanem valami, ami megnyugtat.
Most is vannak időszakok, amikor struktúrát adok magamnak. Tudatosabban eszem, egyszerűbb ételeket választok, napirendet tartok, többet gyakorlok, többet pihenek. És igen – van, hogy amikor fáradt, feszült vagy szomorú vagyok, eszem akkor is, amikor nem vagyok igazán éhes.
Régen ezt kudarcnak éltem meg. Ma inkább jelzésnek próbálom látni.
Az a néhány perc evés előtt

Egy ideje elkezdett jobban érdekelni, mi történik közvetlenül azelőtt, hogy enni kezdenék. Nem az, mit ettem, hanem az a néhány perc előtte: a belső feszültség, a nyugtalanság, az az „azonnal kell valami” érzés.
És néha – nem mindig – sikerül ott maradni vele egy kicsit. Nem megjavítani, nem legyőzni, csak észrevenni.
Ilyenkor értem meg, hogy talán nem az étkezésemmel küzdök, hanem azzal, mennyire érzem magam biztonságban a saját belső állapotaimban.
Nem vagyok kész
Nem tartok ott, hogy ez már ne lenne téma az életemben. Még mindig tanulom, néha újra kontrollálom, máskor elengedem. De ma már nem hiszem, hogy egyetlen rendszer végleg megoldja.
Voltak időszakok, amikor teljesen biztos voltam benne, hogy megoldottam.
És akkor még nem értettem, hogy valójában csak biztonságban éreztem magam egy rendszerben.
Talán nem kell megjavítanom magam
És talán nem is ez a kérdés. Hanem hogy lehet-e lassan megtapasztalni: nem kell minden érzésre azonnal reagálnom, és nem kell minden alkalommal megjavítanom magam ahhoz, hogy rendben legyek.
Ez az, amivel mostanában a legtöbbet foglalkozom, és amiről a Kísért Út alkalmain is együtt tapasztalunk, csendben, a test jelzéseire figyelve.






