Miért tűnünk el, amikor közelebb kerülünk magunkhoz?
A folyamatok elején sokszor minden egyszerűnek tűnik. Az ember elkezd figyelni magára, mozogni, lélegezni, jelen lenni. Lehet, hogy egy edzésen, egy nyújtás során, egy relaxáció alatt vagy akár egy beszélgetés közben történik valami apró változás. A test kicsit elenged, a fej csendesebb lesz, és úgy tűnik, mintha könnyebb lenne minden.
Ez az a pont, ahol sokan először érzik meg, milyen az, amikor a figyelem valóban megérkezik a testbe. Erről írtam korábban a A testből induló figyelem című írásban is: a folyamat sokszor nem gondolatokkal kezdődik, hanem azzal, hogy egyszerűen elkezdünk jelen lenni abban, ami a testünkben történik.
Amikor a folyamat személyessé válik
Egy ideig a változás megkönnyebbülést hoz. Lazább a váll, mélyebb a légzés, nyugodtabb az alvás. Az ember úgy érzi, jó irányba halad.
Aztán egyszer csak történik valami finom, de fontos elmozdulás. Egy mozdulat közben érzékenyebbé válik. Egy beszélgetés során kimond valamit, amit addig inkább elhallgatott. Egy csendesebb gyakorlás után nemcsak nyugalom marad, hanem sebezhetőség is.
Ilyenkor a folyamat már nem csak kellemes. Valami személyesebb réteget érint.
A visszalépés pillanata
Sokaknál pontosan itt jelenik meg a visszahúzódás.
Nem látványosan, és nem feltétlenül tudatosan. Egyszerűen elmarad egy üzenet. Elhalasztódik egy alkalom. Az ember úgy érzi, most inkább egy kicsit távolabb marad.
Kívülről ez könnyen tűnhet úgy, mintha elveszett volna a motiváció. Belül azonban gyakran éppen az történik, hogy valami valódi mozdult meg.
A szégyen csendes szerepe
Amikor közelebb kerülünk önmagunkhoz, gyakran találkozunk olyan részeinkkel is, amelyeket addig inkább távol tartottunk. Az érzékenységgel, a bizonytalansággal, azzal az igénnyel, hogy kapcsolódjunk – és azzal a félelemmel is, hogy láthatóvá válunk.
Itt jelenik meg sokszor a szégyen. Nem hangosan, és nem drámai módon. Inkább egy finom belső mozdulatként: talán túl közel mentem, talán jobb egy kicsit visszalépni.
Korábban ezt könnyű lett volna önszabotázsnak nevezni. Erről már írtam korábban az önszabotázsról szóló blogban is. Ma már inkább úgy látom: sokszor nem rombolásról van szó, hanem védelemről.
Nem a folyamat hibája
Amikor valaki ilyenkor visszahúzódik, könnyű azt gondolni, hogy a folyamat nem működik. Pedig sokszor éppen ellenkezőleg történik.
Valami fontos vált személyessé. Az idegrendszer pedig ilyenkor biztonságot keres. A visszalépés tehát nem feltétlenül kudarc, hanem egy természetes reakció arra, hogy valami közelebb került hozzánk.
A közeledés és a távolodás ritmusa
Talán ezért fontos, hogy legyenek olyan terek, ahol a közeledés és a visszalépés is belefér. Ahol nem kell mindig „jól haladni”, és ahol a folyamat nem törik meg attól, hogy valaki időnként megijed.
Sokszor itt válik érthetővé, mit jelent valójában a kísért út. Nem egy módszer, nem gyakorlatok sorozata, hanem egy olyan tér, ahol az ember nincs egyedül azzal, ami benne történik.
Amikor valami megmozdul bennünk, könnyű azt hinni, hogy elrontottunk valamit. Pedig gyakran éppen ekkor kezdődik el a változás.
Nem gyorsan, nem látványosan, és nem mindig kellemesen. De valódi módon.
És néha már az is elég, ha valaki tudja: ez nem hiba, hanem egy természetes lépés azon az úton, ahol lassan elkezdünk kapcsolatba kerülni önmagunkkal.
