Amikor megszólal a belső kritikus

Van egy pont a folyamatokban, amikor nem csak érzések jelennek meg, hanem egy hang is.

Nem kívülről jön.
Belül szólal meg.

És gyakran egészen ismerős.

„ezt jobban kellett volna csinálnod”
„miért nem tudod ezt normálisan?”
„ennél már rég máshol kellene tartanod”

Sokszor fel sem tűnik, hogy ez egy hang. Inkább csak azt érezzük: valami nincs rendben, és kezdenünk kell vele valamit.

Amikor a szégyen után megszólal valami

A szégyenről szóló írásban arról volt szó, hogy van egy pont, ahol nem csak azt érezzük, hogy hibáztunk, hanem azt, hogy velünk van a baj.

Ez az élmény ritkán marad csendben.

Gyakran megjelenik utána egy belső hang, ami megpróbál rendet tenni. Ami meg akarja mondani, mit kellett volna másképp csinálni. Ami igyekszik visszaszerezni az irányítást.

Ez a belső kritikus.

Nem csak azt mondja, hogy mit csináltál rosszul

A belső kritikus sokszor a cselekedeteinkkel kezdi.

„ezt nem így kellett volna”
„jobban kellett volna figyelned”
„miért reagáltál így?”

De ha egy kicsit tovább figyelünk, észrevehető, hogy nem áll meg itt.

Lassan átvált egy mélyebb rétegre:

„te mindig ilyen vagy”
„neked ez sosem fog menni”
„már rég máshol kellene tartanod”

Itt már nem arról szól, hogy mit tettünk. Hanem arról, hogy kik vagyunk.

A kontroll kísérlete

Ez a hang gyakran nem rossz szándékú. Inkább egy próbálkozás.

Amikor valami bizonytalanná válik bennünk, amikor érzések jelennek meg, amikor a folyamat nem kiszámítható, a rendszerünk megpróbál kapaszkodót találni.

És az egyik ilyen kapaszkodó a kontroll.

Ha megmondjuk magunknak, mit kellett volna csinálni, talán legközelebb „jobban” sikerül. Ha szigorúbbak vagyunk, talán elkerülhető lesz a bizonytalanság.

De közben történik valami más is.

Eltávolodás önmagunktól

Amikor a belső kritikus megszólal, a figyelem már nem azon van, ami bennünk történik, hanem azon, hogy milyennek kellene lennünk.

Nem azt érezzük, ami van,
hanem azt próbáljuk elérni, aminek lennie kellene.

Ez sokszor nagyon finom elmozdulás, mégis mélyen hat.

Mi történik, ha nem javítjuk ki azonnal?

A legtöbb ember számára ez a legnehezebb pont.

Amikor megjelenik a belső kritikus, szinte automatikus a válasz: elhinni, amit mond. Vagy elkezdeni javítani.

De van egy másik lehetőség is.

Észrevenni, hogy ez egy hang.

Nem az egyetlen valóság.

És nem kell azonnal követni.

Ez nem azt jelenti, hogy nem fejlődünk, vagy hogy mindent jól csinálunk.

Hanem azt, hogy adunk egy kis teret annak, ami már megjelent bennünk, mielőtt újra formálni kezdenénk.

Egy tér, ahol nem kell jobbnak lenni

Sokszor a belső kritikus hangja ott a legerősebb, ahol a legnagyobb szükség lenne megengedésre.

Ezért különösen fontos egy olyan tér, ahol nem kell azonnal jobbnak lenni. Ahol nem a teljesítmény számít, hanem az, ami éppen jelen van.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan folyamatot, ahol nem kell tökéletesen haladni, és ahol a belső hangokkal együtt is lehet kapcsolódni önmagunkhoz.

Mert néha nem az visz közelebb, ha kijavítjuk magunkat, hanem ha először meghalljuk, mi szól bennünk.

Kapcsolódásban maradhatsz velem

Időnként küldök egy levelet az új blogbejegyzésekről,
eseményekről és olyan gondolatokról,
amelyek a test-lélek egyensúlyáról szólnak.

Nem gyakran. Inkább akkor, amikor van mit megosztanom.