Amikor még azt hittem, az erő azt jelenti, hogy kibírom
Sokáig nem vettem észre, hogy nem az élet volt nehéz – hanem én nem engedtem meg magamnak, hogy könnyebb legyen.
Hogy végigcsinálom akkor is, amikor fáj.
Hogy nem adom fel.
Hogy fegyelmezett vagyok.
Hogy túllépek a határaimon.
Ez az írás abból az időszakomból született, amikor még a teljesítményen keresztül kerestem a visszajelzést magamról.
Ma már máshogy látom.
Ma már látom, hogy sokszor nem a gyengeségünk miatt feszítjük túl magunkat, hanem mert nem hisszük el, hogy megállhatunk. Hogy pihenhetünk. Hogy akkor is értékesek vagyunk, ha éppen nem haladunk.
Akkor a 100 szakítás volt a bizonyíték arra, hogy elég vagyok.
Ma már a jelenlét.
És mégis: hálás vagyok ezért az időszakért, mert nélküle nem tudnám ma kísérni azokat, akik folyamatosan bizonyítani próbálnak – maguknak.
Ezért hagyom itt ezt az írást.
Nem azért, mert ma is így csinálnám.
Hanem mert ez is én voltam.
Mondhatnám, hogy 3 elképesztően kemény napon vagyok túl, de valójában ez inkább 1 évnyi fizikai és mentális felkészülés volt, rengeteg időm és energiám, ami most meghozta gyümölcsét.
Nem egy újabb papírt akartam szerezni, hanem saját magam felé állított elvárás részeként el akartam érni ezt a mérföldkövet is, és visszajelzést akartam kapni a saját teljesítményemről.
Az eddigi kihívások, hogy akkor is edzettem, mikor nem volt kedvem, hogy nemet mondtam szinte mindenre, ami nem hús, hogy lefogytam közel 10 kilót erre az eseményre, hogy nem adtam fel mikor begyulladt a vállam, vagy jött a karantén…, mind a határaim feszegetését jelentették, amik egyre erősebbé is tettek.
Szóval örömmel jelentem be a hírt, a mai nappal sikeres vizsgát tettem a StrongFirst Girja 1-es tanfolyamon, azaz hivatalosan is kettlebell instructor lettem.
Sokan, akik ezt olvassátok, nem igazán tudjátok mit is jelent ez a megtisztelő „cím”, én azonban hihetetlenül büszke vagyok magamra, hogy eljutottam idáig, és nemcsak hogy megcsináltam, de hibátlan vizsgalappal zártam a tanfolyamot, ami nekem, maximalistának ez a minimum.
Úgy érzem továbbra is méltó és hiteles vagyok az edzői, tanítói hivatásomhoz. Természetesen ugyanaz az ember maradtam, és mégsem. Boldog vagyok, hálás, és megelégedett.
Rengeteget tanulhattam profi szakemberektől, és hálás vagyok nekik minden segítségükért, figyelmükért, emberségükért. Ez több volt, mint tanfolyam, és örülök, hogy részese lehettem. Majd az unokáimnak mesélhetem, hogy csinálta meg a nagymamájuk 5 percen belül a 100 szakítást (is).
Fantasztikus sportembereket ismertem meg a csapattársaim személyében, és az összefogás ereje is óriási erőt adott nekem az utolsó pillanatokban is, pedig már mindenki nagyon fáradt volt.
Köszönöm még egyszer Ferenczi Dánielnek a felkészítést, tanítást, segítséget, támogatást!
És nem utolsó sorban hálás vagyok a páromnak és a fiamnak a támogatásukért, a türelmükért, mert ők tudták és megértették, mennyire fontos nekem ez a cél. Az idő, amit nem velük töltöttem, a hétvégi-hajnali ciccegések (erőlégzés) az edzéseim közben, a hisztik és az ingerültségem elviselése komoly kihívást jelentett számukra is.
Ezzel persze nincs megállás, megyek tovább az úton. Hasznosítani a tanultakat, átadni a tanítványaimnak, és természetesen mindig van mit tanulni, tapasztalni, fejlődni, egyre több lenni.
„A sikernek nem titka van, hanem ára.”
/Arnold Schwarzenegger/
Utóirat
Ha magadra ismertél ebben az időszakomban, szeretném, ha tudnád: nem kell egyedül végigcsinálnod.
Van, amikor nem tanácsokra van szükségünk, és nem is még több erőfeszítésre – csak egy helyre, ahol nem kell tartani magunkat.
Ahol nem kell bizonyítani, és nem kell jobban lenni, mint ahogy éppen vagyunk.
Néha már az is könnyít, ha valaki ott van, miközben végre megállsz.
Ha szeretnél többet olvasni arról, hogyan dolgozom emberekkel ezekben az élethelyzetekben, itt találsz róla bővebben:
A kísért út szemléletem
Kapcsolódásban maradhatsz velem
Időnként küldök egy levelet az új blogbejegyzésekről,
eseményekről és olyan gondolatokról,
amelyek a test-lélek egyensúlyáról szólnak.
Nem gyakran. Inkább akkor, amikor van mit megosztanom.
