Amikor a test megnyílik, a lélek is megszólal

Sokszor a mozgás csak mozgásnak indul. Egy séta, egy nyújtás, egy óra, ahol a cél eleinte egyszerű: jól esne kicsit könnyebbnek érezni a testet.
Nem történik semmi különös, csak elkezdünk jelen lenni abban, ami addig inkább automatikus volt.

A figyelem lassan megérkezik a testbe. Észrevehetővé válik a légzés, a tartás, az izmok feszülése és elengedése.
Az ember először csak azt érzi: jólesik. Nyugodtabb. Tisztább a feje.

Aztán néha történik valami váratlan.

Egy nyújtás közben hirtelen szomorúság jelenik meg.
Egy mélyebb légzésnél feszültség vagy megmagyarázhatatlan meghatottság.
Relaxáció alatt könnyek, pedig nincs konkrét gondolat hozzá.
Vagy épp ellenkezőleg: nyugtalanság, mintha legszívesebben azonnal felkelnénk és kimennénk.

Ilyenkor sokan megijednek. Azt gondolják, valamit rosszul csinálnak. Hogy a csend nem nekik való. Hogy „túl érzékenyek”, vagy hogy ez az egész túl sok.

Nem baj történt

Valójában ilyenkor nem romlik el semmi. Inkább épp ellenkezőleg: a test biztonságot érzékel.

Amíg a mindennapok feszítettek, a figyelem szétszórt, az idegrendszer sok mindent tart vissza. Nem tudatosan, hanem védelemből. Egyszerűen nem fér bele, hogy mindent egyszerre érezzünk.

Amikor viszont a mozgás, a figyelem és a jelenlét hatására a rendszer kicsit megnyugszik, már nem kell mindent ugyanúgy tartania. És ami addig háttérben volt, finoman megjelenhet – sokszor ott, ahol a figyelem először a testben kezdett megérkezni.

Ezek az érzések nem azért jönnek, mert keressük őket. És nem azért, mert valamit előhoztunk. Hanem mert először lett tér arra, hogy észrevehetővé váljanak.

A figyelem nem csak megnyugtat

Gyakran azt várjuk, hogy ha elkezdünk befelé figyelni, azonnal nyugalom érkezik. Sokszor valóban ez történik. Máskor viszont a megkönnyebbülés előtt érzések jelennek meg.

Nem kell őket elemezni. Nem kell megérteni, honnan jönnek. Elég, ha van helyük. És ha van egy tér, ahol nem kell velük egyedül lenni.

A testből induló figyelem ilyenkor már nem csak fizikai tapasztalás. Kapcsolattá válik. Nem feladat, nem gyakorlat, hanem találkozás azzal, ami bennünk eddig háttérben maradt.

Ez az a pont, ahol sokan rájönnek: nem kell gyorsabban haladni, nem kell mélyebbre menni. Elég ott lenni, ahol éppen tartanak. Innen kezdődik az a kísért út, ahol a jelenlét nem teljesítmény, hanem megtartott tapasztalás.

És gyakran éppen ez hozza meg azt a csendet, amit addig kerestek.