Mi történik bennünk, mielőtt feladnánk?
Lehet, hogy ilyenkor nem a célunk tűnik el – hanem az erőnk fogy el
Szinte mindannyian ismerjük azt az időszakot, amikor valami, ami korábban fontos volt számunkra, egyszer csak túl nehézzé válik. Egy új szokás, egy életmódváltás, egy önismereti folyamat, vagy akár egy régóta dédelgetett cél lassan háttérbe szorul. Egyre ritkábban foglalkozunk vele, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nincs erőnk folytatni.
Ilyenkor könnyen azt gondolhatjuk, hogy feladtuk.
És sokszor ezzel együtt megérkezik az önkritika is.
„Megint nem sikerült.”
„Nem vagyok elég kitartó.”
„Mások biztosan végig tudnák csinálni.”
Pedig lehet, hogy a történet nem itt kezdődik.
Talán érdemes egy pillanatra megállni, és nem azt kérdezni magunktól, hogy miért akarjuk feladni. Hanem inkább azt, hogy mi történt velünk az odáig vezető úton.
Lehet, hogy nem a célunk változott meg. Egyszerűen túl sokáig próbáltunk túl sok mindent egyedül elbírni.
Nem mindig a motiváció fogy el
Sokáig azt tanultuk, hogy a kitartás akaraterő kérdése. Ha valamit valóban szeretnénk, akkor végigcsináljuk. Ha pedig nem sikerül, biztosan nem akartuk eléggé.
Ma már egyre többet tudunk arról, hogy a változás ennél jóval összetettebb folyamat.
Amikor hosszabb ideje feszültségben élünk, sok döntést kell meghoznunk, folyamatosan alkalmazkodunk, vagy éppen veszteségeket hordozunk magunkban, az idegrendszerünk is elfárad. Ilyenkor nem feltétlenül a vágyaink tűnnek el. Sokkal inkább az a belső energia fogy el, amelyből újra és újra kapcsolódni tudnánk hozzájuk.
Ezért fordulhat elő, hogy valamit továbbra is fontosnak érzünk, mégsem tudunk érte ugyanúgy tenni, mint korábban.
Nem azért, mert gyengék vagyunk, hanem mert elfáradtunk.
Mi történik velünk ilyenkor?
Amikor úgy érezzük, hogy elfogyott az erőnk, könnyen azt gondolhatjuk, hogy valamit rosszul csinálunk. Pedig sokszor nem erről van szó.
Lehet, hogy hosszú ideje próbálunk helytállni. Másokról gondoskodunk, döntéseket hozunk, alkalmazkodunk, igyekszünk megfelelni a mindennapok elvárásainak. Kívülről talán úgy tűnik, minden rendben van. Belül azonban lassan elfogyhat az a belső tartalék, amelyből addig táplálkoztunk.
Ilyenkor gyakran nemcsak a nagy célok válnak nehézzé. Néha már azok az apró dolgok is, amelyek korábban természetesek voltak. Elindulni sétálni. Elkészíteni egy egészséges vacsorát. Leülni meditálni. Vagy egyszerűen csak időt szánni önmagunkra.
És minél inkább hibáztatjuk magunkat ezért, annál nehezebbé válik újra kapcsolódni ahhoz, ami korábban fontos volt.
Talán ilyenkor nem az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan vegyem rá magam.
Sokkal inkább az, hogy:
Mi az, ami ennyire elfárasztott?
Mi az, amit túl régóta próbálok egyedül elbírni?
És mire lenne most valójában szükségem?
Érdekes módon ezekre a kérdésekre sokszor nem az a válasz érkezik, hogy még több fegyelemre vagy még nagyobb kitartásra lenne szükségünk.
Hanem pihenésre, kapcsolódásra, egy kis megértésre. Vagy egyszerűen arra, hogy egy időre ne kelljen mindent egyedül tartanunk.
Talán a legfontosabb ilyenkor nem az, hogy azonnal újra lendületbe hozzuk magunkat. Hanem hogy kíváncsian és együttérzően odaforduljunk ahhoz a részünkhöz, amely már nem bírja ugyanúgy tovább.
Mert lehet, hogy ez a rész nem akadályozni szeretne bennünket.
Lehet, hogy egyszerűen csak azt próbálja jelezni:
Most egy kicsit másra van szükségem.
Lehet, hogy most nem feladni készülünk
Talán vannak időszakok, amikor nem arra lenne a legnagyobb szükségünk, hogy még jobban összeszedjük magunkat. Hanem arra, hogy megengedjük magunknak: most nehéz.
Nem azért, hogy beleragadjunk ebbe az állapotba. Hanem azért, mert sokszor éppen az visz közelebb a változáshoz, ha nem harcolunk tovább önmagunkkal.
Lehet, hogy amikor úgy érezzük, feladnánk, valójában nem a céljainktól távolodunk el. Hanem egy olyan ponthoz érkezünk, ahol már nem tudjuk ugyanazzal az erővel tovább vinni mindazt, amit eddig cipeltünk.
És talán ez nem kudarc, hanem egy jelzés.
Egy meghívás arra, hogy egy pillanatra megálljunk, és ne csak azt kérdezzük magunktól, hogyan menjünk tovább. Hanem azt is, mire lenne most szükségünk ahhoz, hogy újra kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz.
Érdekes módon sokszor nem akkor tudunk újra elindulni, amikor még több erőt próbálunk összegyűjteni. Hanem akkor, amikor végre megengedjük magunknak a pihenést, az elfogadást, vagy azt, hogy ne kelljen mindent egyedül végigvinnünk.
Lehet, hogy nem azért akarjuk feladni, mert gyengék vagyunk. Hanem mert túl régóta próbálunk egyedül elbírni valamit.
Kísért Út
A Kísért Út számomra egy olyan megtartó tér, ahol akkor is kapcsolódhatunk önmagunkhoz, amikor elfogy az erőnk. Ahol nem kell sietni, nem kell bizonyítani, és nem kell egyedül hordozni mindazt, ami éppen nehéz.
Hiszem, hogy amikor biztonságban érezzük magunkat, lassan újra megjelenik bennünk a kíváncsiság, az életkedv és a saját ritmusunk is.
Ha úgy érzed, most egy olyan időszakban vagy, amikor jól esne, ha nem kellene mindent egyedül végigvinned, szeretettel várlak a Kísért Út folyamatában.
Nem azért, hogy gyorsabban haladj. Hanem hogy legyen egy hely, ahol lassan újra kapcsolódhatsz ahhoz az erőhöz, ami mindig is benned volt.
Ha olvasás közben felmerült benned, milyen szerepe van a megtartó kapcsolatoknak a változásban, talán ezt a blogot is szívesen elolvasod: Miért olyan nehéz egyedül?
