Amikor már nem kell sietni
A valódi változásnak saját ritmusa van
Talán észre sem vesszük, mennyire áthatja a mindennapjainkat a sietség.
Ha felismerünk magunkban valamit, szeretnénk minél hamarabb megváltoztatni. Ha elakadunk, gyorsan szeretnénk megtalálni a megoldást. Ha nehéz időszakon megyünk keresztül, azt várjuk magunktól, hogy mielőbb túl legyünk rajta.
Mintha a változás értékét az mutatná, milyen gyorsan történik.
Pedig vannak folyamatok, amelyeket nem lehet siettetni.
Az előző blogban arról írtam, milyen érzés lehet, amikor lassan enyhül a belső harc önmagunkkal. De amikor ez a küzdelem csendesedni kezd, gyakran egy újabb kihívással találjuk szembe magunkat.
Azzal, hogy szeretnénk minél hamarabb megérkezni.
Pedig lehet, hogy a valódi változás nem a gyorsaságon múlik.
A test nem ismeri a sietséget
Érdekes, hogy a természetben szinte mindennek megvan a maga ritmusa. Nem siet a tavasz, hogy nyár legyen belőle, és egy fa sem nő gyorsabban attól, hogy türelmetlenül várjuk.
Valahogy mégis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy önmagunkkal másképp kellene működnünk.
Ha már felismertünk egy régi mintát, miért jelenik meg újra? Ha már egyszer jobban voltunk, miért érezzük ismét nehéznek? Ha elindultunk az önismeret útján, miért nem változik minden gyorsabban?
Talán azért, mert nem egy problémát oldunk meg.
Hanem lassan egy új kapcsolatot építünk önmagunkkal.
És minden valódi kapcsolatnak időre van szüksége.
A testünk sem egyik napról a másikra tanul meg újra biztonságban lenni. Ahogy a bizalom is lassan épül két ember között, úgy épül bennünk is egyre csendesebben. Nem látványosan, hanem apró tapasztalatokon keresztül.
Talán ezért tűnik néha úgy, mintha semmi sem történne.
Pedig lehet, hogy közben éppen a legfontosabb változás zajlik.
Amikor már nem siettetjük önmagunkat
Van egy különös pillanat a folyamatokban.
Amikor már nem minden nap azt figyeljük, mennyit haladtunk. Nem azt keressük, mikor leszünk végre készen. És nem azt számoljuk, hányszor estünk vissza.
Egyszerűen csak jelen vagyunk.
Észrevesszük, hogy egy nehéz helyzetben most egy kicsit kedvesebbek voltunk magunkhoz. Hogy hamarabb észrevettük a testünk jelzését. Hogy már nem akarunk minden érzést azonnal megváltoztatni.
Ezek kívülről talán apróságoknak tűnnek.
Belül azonban gyakran ezek jelentik a legmélyebb változásokat.
Mert a valódi változás nem mindig hangos.
Sokszor inkább olyan, mint amikor észrevesszük, hogy már nem ugyanúgy reagálunk, mint régen. Nem azért, mert eldöntöttük. Hanem mert valami csendben átalakult bennünk.
Lehet, hogy nem azért nem változunk, mert lassúak vagyunk.
Hanem mert a valódi változásnak saját ritmusa van.
Kísért Út
A Kísért Út számomra nem arról szól, hogy minél gyorsabban eljussunk valahová.
Hanem arról, hogy legyen egy olyan megtartó tér, ahol nem kell sietni. Ahol nem kell bizonyítani, hogy jól haladsz. Ahol nem kell attól tartanod, hogy lemaradsz valamiről.
Hiszem, hogy amikor biztonságban érezzük magunkat, a változás is természetesebbé válik. Nem azért, mert erősebben próbálkozunk, hanem mert végre megengedjük magunknak a saját ritmusunkat.
Ha úgy érzed, szeretnél egy olyan folyamatban részt venni, ahol nem kell siettetned önmagad, szeretettel várlak a Kísért Úton.
Lehet, hogy most nem az a következő lépés, hogy gyorsabban haladj.
Lehet, hogy éppen az, hogy megengedd magadnak a saját tempódat.
