Amikor szigorúbbak leszünk magunkkal

Van egy pont a folyamatokban, amikor valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk.
Visszacsúszunk,
másképp reagálunk, mint terveztük,
vagy egyszerűen csak újra ugyanott találjuk magunkat, ahol már voltunk korábban.

Például amikor egy ideig figyelsz az étkezésedre, majd egy fáradtabb napon egyszer csak azon kapod magad, hogy újra ugyanúgy eszel, mint korábban.
Vagy amikor már jól laktál, mégis tovább eszel – és közben érzed, hogy nem az éhség vezet.

Ilyenkor gyakran megszólal bennünk egy ismerős hang:

„jobban kell figyelnem”,
„szigorúbb leszek magammal”,
„ezt most már rendesen kell csinálni”.

Ez a pont sokszor nem is tűnik különlegesnek. Inkább természetesnek érezzük, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy visszataláljunk egy „jobb” működéshez.

Amikor a kritikusból szabály lesz

A belső kritikus hangja gyakran itt válik cselekvéssé. Nem marad meg gondolatként, hanem irányt kezd adni. Szabályokat hozunk, kereteket állítunk fel, megfogadjuk, hogy mostantól másképp lesz.

Például eldöntjük, hogy este már nem eszünk, hogy nem nyúlunk édességhez, vagy hogy jobban kontrolláljuk magunkat. És egy ideig valóban működik is.

Mi van a szigor mögött?

A szigor sokszor nem erő, hanem válasz valamire, ami bizonytalanná vált bennünk. Amikor nem érezzük, hogy stabilan tartjuk magunkat, amikor kibillen valami, a rendszerünk megpróbál kapaszkodót találni.

Az egyik ilyen kapaszkodó a kontroll. Ha jobban figyelek, ha jobban tartom magam, akkor talán nem csúszok vissza.

De közben ennek van egy mélyebb rétege is.

Amikor magunkat próbáljuk megjavítani

A szigor sokszor nem csak a működésünkre irányul, hanem saját magunkra is. Nem csak azt mondjuk, hogy ezt máshogy kell csinálni, hanem azt is, hogy én vagyok a probléma, nekem kell jobbnak lennem.

Itt már nem csak a helyzetet próbáljuk rendezni, hanem magunkat.

Ez a pont finoman kapcsolódik ahhoz, amikor szégyen jelenik meg bennünk. Amikor nem csak azt érezzük, hogy valami nem sikerült, hanem azt, hogy velünk nincs rendben valami.

És ami közben történik

Amikor szigorúbbak leszünk magunkkal, valami látszólag rendeződik. Van irány, van kapaszkodó, van „mit kell csinálni”.

De közben gyakran eltávolodunk attól, ami eredetileg megjelent bennünk. Attól az érzéstől, attól a szükséglettől, ami valójában figyelmet kért.

Például attól a fáradtságtól, ami egy hosszú nap után jelent meg.
Vagy attól a belső feszültségtől, ami miatt valójában enni kezdtünk.

És így a kör könnyen újraindul.

Lehet másképp is?

Talán nem az a kérdés, hogy mennyire tudjuk kontrollálni magunkat. Hanem az, hogy észrevesszük-e azt a pillanatot, amikor szigorúbbak kezdünk lenni.

És hogy tudunk-e ott egy kicsit megállni. Nem azonnal új szabályokat hozni, nem azonnal „jobban csinálni”, hanem megnézni, mi az, ami valójában történik bennünk.

Egy tér, ahol nem kell szigorúbbnak lenni

Sokszor a legnagyobb változás nem akkor történik, amikor jobban tartjuk magunkat, hanem amikor elkezdjük megérteni, miért volt erre szükség.

Ehhez viszont gyakran kell egy olyan tér, ahol nem a teljesítmény számít, hanem az, ami éppen jelen van.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan folyamatot, ahol nem kell tökéletesen haladni, és ahol a kontroll mögött is lehet maradni egy kicsit.

Mert néha nem attól változik valami, hogy szigorúbbak leszünk magunkkal, hanem attól, hogy közelebb kerülünk ahhoz, ami bennünk történik.

Kapcsolódásban maradhatsz velem

Időnként küldök egy levelet az új blogbejegyzésekről,
eseményekről és olyan gondolatokról,
amelyek a test-lélek egyensúlyáról szólnak.

Nem gyakran. Inkább akkor, amikor van mit megosztanom.