Amikor elkezdünk másképp lenni önmagunkkal

Van egy pont a folyamatokban, amikor valami finoman megváltozik. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra, és sokszor még nehéz is pontosan megfogalmazni, mi történik.

Nem arról van szó, hogy hirtelen minden könnyebb lesz. És nem is arról, hogy eltűnnek a nehéz érzések vagy a régi minták. Inkább arról, hogy ahogyan ezekhez viszonyulunk, az kezd el átalakulni.

Korábban talán az volt a természetes, hogy azonnal reagálunk. Ha valami megjelent bennünk, rögtön tettünk valamit: ettünk, eltereltük a figyelmünket a telefonunkkal, belemerültünk a munkába, vagy este egyszerűen „kikapcsoltunk” egy sorozattal. Vagy megpróbáltuk kontrollálni a helyzetet, hogy visszanyerjük az irányítást.

Később megjelent az a lehetőség is, hogy nem reagálunk azonnal, és egy pillanatra ott maradunk azzal, ami van. Majd az is, hogy nem akarjuk azonnal megjavítani azt, ami bennünk megjelenik.

És valahol ezen a ponton kezd el történni valami más.

Nem csak megfigyeljük, hanem kapcsolatba kerülünk

Eleinte talán csak annyit veszünk észre, hogy van bennünk egy feszültség, egy nyugtalanság vagy egy hiányérzet. Megállunk, és nem reagálunk azonnal.

De egy idő után ez a megállás már nem csak egy „szünet” lesz. Elkezd mélyebb lenni.

Mintha közelebb lépnénk ahhoz, ami történik bennünk.

Nem csak látjuk, hanem valahogy érezzük is. És nem csak kívülről figyeljük, hanem benne vagyunk.

Egy hétköznapi pillanatban

Például amikor egy hosszú nap után megjelenik az a késztetés, hogy enni kellene valamit. Korábban ez szinte automatikusan vezetett a cselekvéshez.

De hasonló történhet akkor is, amikor egy feszültebb helyzet után azonnal a telefonodhoz nyúlsz, vagy amikor napközben inkább még több munkába merülsz bele, hogy ne kelljen megállni. Este pedig lehet, hogy egy sorozat vagy egy pohár ital az, ami segít „kikapcsolni”.

Most viszont lehet, hogy megállsz egy pillanatra. Észreveszed a késztetést. És nem csak azt, hanem azt is, ami mögötte van.

Lehet, hogy fáradtság.
Lehet, hogy túlterheltség.
Lehet, hogy egy nehezebb érzés, amit eddig gyorsan „kezeltél”.

És ebben a pillanatban már nem az történik, hogy azonnal változtatni akarsz rajta. Inkább ott maradsz vele egy kicsit.

Mi változik ilyenkor?

Kívülről talán nem sok minden. Ugyanabban a helyzetben vagy, ugyanazok az érzések jelennek meg, és a késztetések is hasonlóak.

A különbség inkább abban van, ahogyan jelen vagy bennük.

Nem próbálod azonnal eltüntetni őket.
Nem akarod gyorsan megoldani.
És nem is feltétlenül akarod kontrollálni.

Van egy kis tér, ahol egyszerűen csak ott lehetnek.

És ebben a térben gyakran történik valami nagyon finom elmozdulás.

Nem mindig könnyű

Fontos látni, hogy ez nem egy „jobb állapot”. Nem arról szól, hogy innentől minden könnyebb vagy kellemesebb lesz.

Sokszor éppen az történik, hogy jobban érezzük azt, ami eddig gyorsan elmúlt. A feszültséget, a bizonytalanságot, a nehezebb érzéseket.

De közben valami mégis más.

Nem vagyunk teljesen egyedül ezekkel az állapotokkal. Van bennünk egy rész, ami jelen tud maradni velük.

Egy másik minőség

Ez az a pont, ahol a folyamat már nem csak arról szól, hogy mit csinálunk. Nem arról, hogy hogyan reagálunk, vagy milyen eszközöket használunk.

Hanem arról, hogy hogyan vagyunk jelen önmagunkkal.

És ez a minőség lassan elkezd átszivárogni más helyzetekbe is. Nem csak az étkezésnél, hanem azokban a mindennapi pillanatokban is, amikor korábban automatikusan eltereltük a figyelmünket vagy „kimenekültünk” valamibe.

Egy tér, ahol ez megtartható

Ezek a finom változások könnyen elvesznek a hétköznapok sodrásában. Visszacsúszunk a megszokott működésbe, és ez teljesen természetes.

Ezért lehet fontos egy olyan tér, ahol ez a kapcsolat megtartható és mélyülhet.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan folyamatot, ahol nem a teljesítmény számít, hanem az, ahogyan jelen vagyunk abban, ami történik bennünk.

Mert néha a legnagyobb változás nem abban van, hogy mit csinálunk, hanem abban, hogy hogyan kezdünk el lenni önmagunkkal.