Amikor újra visszacsúszunk

Van egy pont a folyamatokban, amikor elkezdjük azt érezni, hogy talán most tényleg történik valami. Mintha egy kicsit könnyebb lenne a testünk, tisztább a figyelmünk, vagy egyszerűen csak hamarabb észrevennénk azt, ami korábban szinte automatikusan történt bennünk.

Talán egy ideje már nem esszük túl magunkat ugyanúgy. Vagy hamarabb észrevesszük, amikor valójában nem is éhesek vagyunk, hanem fáradtak, túlterheltek vagy egyszerűen csak szeretnénk megnyugodni egy nehezebb nap után. Lehet, hogy már nem az első mozdulat a telefon után nyúlni, nem dolgozunk automatikusan késő estig, vagy néha sikerül egy pillanatra megállni, mielőtt valami megszokott módon próbálnánk meg „jobban lenni”.

Ilyenkor sokszor megjelenik bennünk egy csendes remény. Talán most már más lesz. Talán most már tényleg változik valami.

Aztán egyszer csak történik valami, ami kizökkent. Egy nehezebb hét, több stressz, egy konfliktus, rosszabb alvás vagy egyszerűen csak túl sok minden egyszerre. És azon kapjuk magunkat, hogy megint ugyanaz történik.

Talán újra túlesszük magunkat, pedig azt hittük, ezen már túl vagyunk. Vagy órák telnek el céltalan telefonozással, amikor eredetileg csak „öt percre” vettük volna kézbe. Lehet, hogy megint túl sok munkát vállalunk, mert nem akarunk megállni, vagy este újra egy sorozat elé menekülünk, mert egyszerűen túl sok volt a nap.

És ilyenkor nagyon könnyen megérkezik egy ismerős belső hang:

„Na látod. Nem változott semmi.”

Nem mindig maga a visszacsúszás a legnehezebb

Sokszor azt hisszük, a nehéz rész az, hogy újra ugyanott találjuk magunkat. Pedig gyakran nem maga a visszalépés fáj a legjobban, hanem az, ami utána történik bennünk.

Mert ilyenkor könnyen megérkezik a szégyen, az önkritika vagy a csalódottság. Elkezdjük magunkat hibáztatni, és szinte észrevétlenül újra szigorúbbá válunk magunkkal.

Talán megjelennek olyan mondatok, mint hogy: „ennyit sem tudok megtartani?”, „megint elrontottam” vagy „most már tényleg össze kell szednem magam”.

És itt történik valami nagyon fontos. Sokszor nem ott veszítjük el igazán a kapcsolatot magunkkal, amikor visszacsúszunk, hanem ott, amikor közben magunkat is elhagyjuk.

Lehet, hogy nem minden veszett el

Korábban már írtam arról, hogy a változás néha ijesztő is lehet. Nem azért, mert ne vágynánk rá, hanem mert a régi működés sokszor ismerős, az új pedig még bizonytalan.

Lehet, hogy amikor fáradtak, túlterheltek vagyunk, automatikusan visszanyúlunk azokhoz a működésekhez, amelyek korábban valahogy segítettek túlélni, megnyugodni vagy egyensúlyban maradni. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy hosszú távon nem feltétlenül ezek esnek jól nekünk.

És lehet, hogy a visszacsúszás nem annak a jele, hogy nem haladunk. Hanem annak, hogy valami még tanulódik bennünk.

Mert a változás sokszor nem úgy történik, hogy egyik napról a másikra teljesen más emberré válunk. Inkább lassan, apró tapasztalatokon keresztül alakul át valami.

Talán hamarabb észrevesszük, hogy megint túlettük magunkat. Talán egyre rövidebb ideig maradunk benne ugyanabban a körben. Talán már látjuk, mi történt velünk, és nem csak sodródunk benne.

És néha már az is változás, amikor egy nehezebb nap után nem büntetjük magunkat annyira.

Amikor a szigor helyett megjelenik egy kis kíváncsiság:

„vajon most mire lett volna igazán szükségem?”

Lehet, hogy pihenésre. Több csendre. Kapcsolódásra. Vagy egyszerűen csak arra, hogy valaki megértse, milyen nehéz most.

A folyamat ritkán egyenes vonal

Szeretnénk azt hinni, hogy ha egyszer elindultunk, akkor már csak előre haladunk. Hogy majd szépen, fokozatosan minden egyre jobb lesz, és egyszer csak végleg magunk mögött hagyjuk a régi működéseket.

De a legtöbb valódi folyamat nem így néz ki.

Van benne közeledés és távolodás, tisztább időszakok és nehezebb napok, kapcsolódás és elveszés. Néha egészen közel érezzük magunkat önmagunkhoz, máskor pedig mintha újra minden összekuszálódna.

És talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy visszacsúszunk-e.

Hanem az, hogy hogyan vagyunk magunkkal közben.

Egy tér, ahol a visszalépés is része lehet a folyamatnak

Egyedül könnyű azt érezni, hogy „megint elrontottuk”. Hogy újra ugyanott vagyunk, és talán semmi értelme az egésznek.

Ezért lehet fontos egy olyan megtartó tér, ahol a visszalépések nem kudarcok, hanem a folyamat részei lehetnek. Ahol nem teljesítményként nézünk a változásra, hanem valami nagyon emberi útként.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan folyamatot, ahol nem kell tökéletesnek lenni, és ahol a nehezebb időszakokban sem kell teljesen egyedül maradni.

Mert néha nem az a legfontosabb, hogy soha ne essünk vissza. Hanem az, hogy közben ne veszítsük el teljesen a kapcsolatot önmagunkkal.