Az üresség, ami néha megjelenik

Van, hogy egy idő után valami elcsendesedik bennünk. Már nem küzdünk annyira, nem akarunk mindenáron megváltoztatni valamit, és talán lassan azt is megtanuljuk, hogy ne forduljunk el azonnal attól, ami nehéz. Mégis megjelenhet egy különös érzés: az üresség.

Nem feltétlenül történik semmi különös. A nap megy tovább, tesszük a dolgunkat, beszélgetünk, találkozunk másokkal. Kívülről talán minden rendben van. Belül mégis olyan lehet, mintha valami hiányozna. Mintha nem érnénk el igazán önmagunkat, vagy mintha nem lenne bennünk semmi, amihez most kapcsolódni tudnánk.

És talán éppen az a legnehezebb benne, hogy nem tudjuk megmondani, mi történik.

Nem mindig vagyunk szomorúak. Nem feltétlenül érzünk fájdalmat, és nem biztos, hogy bármi konkrét dologra vágyunk. Egyszerűen csak ott van ez a furcsa, nehezen megfogható állapot, amelyet szeretnénk valahogy megszüntetni.

Amikor nem tudjuk, mi hiányzik

Az ürességben talán az az egyik legnehezebb, hogy nem tudunk egyértelműen rámutatni arra, ami nincs rendben. Ha valami fáj, legalább érzékeljük a fájdalmat. Ha dühösek vagyunk, van bennünk valami, ami mozdulni, kifejeződni szeretne. Ha félünk, megjelenhet bennünk a vágy, hogy visszahúzódjunk vagy biztonságot találjunk.

Az üresség azonban sokszor éppen az érzékelés hiányával jár. Mintha nem lenne semmi, amit meg tudnánk fogni magunkban. Kérdezhetjük magunktól, hogy mi bajunk van, mire lenne szükségünk, miért nem tudunk örülni annak, ami egyébként jó az életünkben. De nem biztos, hogy érkezik válasz.

Ilyenkor könnyen elkezdhetjük keresni, mit kellene másképp csinálnunk. Talán több programra lenne szükségünk. Talán valami újra, ami lelkesít. Talán csak elfáradtunk, és pihenésre van szükségünk. Ezek mind lehetnek fontos felismerések, de előfordulhat, hogy egyik sem érinti igazán azt, ami bennünk történik.

Mert nem minden hiányérzet mögött van egyetlen konkrét dolog, amit meg kell találnunk.

Néha még nem tudjuk megfogalmazni, mi zajlik bennünk. És attól, hogy nem értjük azonnal, amit tapasztalunk, az még valóságos, és megérdemli a figyelmünket.

Amikor már nem köt le az, ami korábban igen

Az üresség néha akkor jelenik meg, amikor valami megváltozik az életünkben vagy bennünk. Egy korábbi időszakban talán sok minden lekötött. Voltak feladataink, céljaink, problémáink, amelyekkel foglalkoznunk kellett. Tudtuk, miért kelünk fel reggel, mit kell megoldanunk, kihez kell alkalmazkodnunk, miért kell helytállnunk.

Aztán egyszer csak valami megváltozik. Egy régi cél már nem vonz annyira. Egy megszokott szerep elveszíti a jelentőségét. Valami, ami korábban sok figyelmünket lekötötte, már nem tölti ki ugyanúgy a napjainkat.

Lehet, hogy erre a változásra korábban vágytunk. Mégis, amikor valóban bekövetkezik, nem feltétlenül felszabadultságot érzünk. Néha inkább azt, hogy nem tudjuk, mi következik most.

Amíg valami ellen küzdünk, addig legalább tudjuk, mire irányul a figyelmünk. Amíg egy problémát próbálunk megoldani, addig van egy feladatunk. Amikor azonban már nem ugyanaz mozgat bennünket, de még nem alakult ki valami új, egy időre elveszíthetjük a korábbi tájékozódási pontjainkat.

Ez a köztes állapot bizonytalan lehet. A régi már nem egészen a miénk, az új pedig még nem vált ismerőssé.

Erről a köztes állapotról egy korábbi, személyes írásomban is meséltem. Arról az időszakról, amikor már nem szeretnénk visszatérni a régi működésünkhöz, de még nem tudjuk, mi következik utána. A „senki földjén” című írásomban ezt a bizonytalan, mégis fontos átmenetet jártam körül.

És ebben a térben néha megjelenik az üresség.

Nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy elveszítettünk valamit, amit vissza kell szereznünk. Lehet, hogy egyszerűen még nem tudjuk, hogyan legyünk abban az élethelyzetben, amelyben már másképp vagyunk jelen.

Miért akarjuk olyan hamar betölteni?

Amikor ürességet érzünk, gyakran ösztönösen keresni kezdünk valamit, ami kitölthetné. Egy új célt, egy feladatot, egy kapcsolatot, valamilyen elfoglaltságot. Néha egyszerűen csak azt szeretnénk, hogy történjen valami, mert a belső csend túl szokatlan vagy kényelmetlen.

Nem feltétlenül tudatosan tesszük ezt. Lehet, hogy észre sem vesszük, milyen gyorsan nyúlunk valami után, amikor egyedül maradunk a saját érzéseinkkel. Csak azt tapasztaljuk, hogy nehéz megállni, nehéz nem csinálni semmit, nehéz úgy tölteni az időt, hogy közben nem várunk magunktól semmilyen eredményt.

Talán azért is olyan nehéz, mert sokszor ahhoz szoktunk hozzá, hogy a figyelmünknek mindig legyen iránya. Legyen mit elintézni, min javítani, kiért felelősséget vállalni, mit elérni. Ha ezek egy időre háttérbe szorulnak, könnyen felmerülhet bennünk a kérdés: akkor most mihez kezdjek magammal?

Mintha önmagunkkal is csak akkor tudnánk mit kezdeni, ha van valamilyen feladatunk.

Pedig az értékünk nem attól függ, hogy éppen mennyire vagyunk hasznosak, mennyit teljesítünk, vagy milyen irányba halad az életünk. Akkor is itt vagyunk, amikor nincs előttünk világos cél. Akkor is, amikor nem tudjuk, mit szeretnénk. És akkor is, amikor egy ideig nem érzünk magunkban semmi különöset.

Talán nem is az üresség az egyetlen nehézség, hanem az, amit gondolni kezdünk magunkról miatta.

Hogy valami nincs rendben velünk. Hogy hálátlanok vagyunk, mert nem tudjuk értékelni azt, amink van. Hogy valamit elrontottunk, vagy már régen tovább kellene lépnünk ebből az állapotból.

És így egy nehezen megfogható érzés mellé még önkritika is társulhat.

Az üresség nem mindig ugyanazt jelenti

Fontos lehet megengednünk magunknak, hogy ne akarjunk minden hasonló érzésre ugyanazt a magyarázatot adni. Az üresség sokféleképpen jelenhet meg, és nem minden esetben ugyanarra van szükségünk.

Van, amikor egy nehéz időszak után egyszerűen elfáradunk. Amikor sokáig figyeltünk másokra, helytálltunk, megpróbáltunk mindent kézben tartani, és közben kevés figyelem jutott arra, hogy mi magunk hogyan vagyunk. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem tudunk rögtön visszatalálni ahhoz, ami örömet vagy érdeklődést ébreszt bennünk.

Máskor az üresség összekapcsolódhat azzal, hogy eltávolodtunk a saját szükségleteinktől. Annyira megszoktuk, hogy alkalmazkodunk, megfelelünk vagy tesszük, amit kell, hogy nehézzé válik megérezni, mit szeretnénk mi magunk. Amikor pedig végre lenne lehetőségünk befelé figyelni, nem feltétlenül találunk azonnal válaszokat.

Az üresség néha a magány érzésével is összekapcsolódhat, de a kettő nem feltétlenül ugyanaz. Van, hogy nem elsősorban valaki hiányzik mellőlünk, hanem azt érezzük, hogy önmagunkhoz sem találjuk igazán az utat. Arról, mi történhet bennünk, amikor a csendben egyedül maradunk az érzéseinkkel, az „Amikor magány jelenik meg a csendben” című írásomban gondolkodtam korábban.

És van, amikor nem tudjuk, miért érezzük ezt. Nem találunk hozzá egyértelmű történetet, nem látjuk az okát, és nem tudjuk megmondani, meddig tart majd.

Nem kell mindegyik mögött ugyanazt keresnünk. Nem szükséges mindenáron mélyebb jelentést tulajdonítanunk neki, de az sem segít feltétlenül, ha egyszerűen félresöpörjük.

Először talán elég annyit észrevenni: most valahogy üresnek érzem magam. Nem tudom pontosan, miért. És egyelőre nem is kell tudnom.

Mi történik, ha nem akarjuk rögtön megszüntetni?

Amikor valami nehezen elviselhető jelenik meg bennünk, természetes, hogy szeretnénk változtatni rajta. Az üresség esetében azonban néha éppen az lehet a nehéz, hogy nincs világos irány, amerre elindulhatnánk. Nem tudjuk, mit kellene megoldani, mit kellene megértenünk, vagy mitől éreznénk végre újra valamit.

Ilyenkor talán megpróbálhatunk egy időre másképp közelíteni magunkhoz.

Nem úgy, hogy elhatározzuk, mostantól elfogadjuk az ürességet. Nem is úgy, hogy megpróbálunk valamilyen különleges felismerést találni benne. Egyszerűen csak észrevesszük, milyen most belül lenni.

Van-e bennünk feszültség? Inkább nyugalmat érzünk, vagy valami tompaságot? Fáradtnak érezzük magunkat, esetleg nyugtalannak? Jólesne valaki közelsége, vagy inkább egy kis egyedüllétre vágyunk?

Nem kell minden kérdésre választ találnunk. És nem kell olyan érzést sem előállítanunk magunkban, amelyet most nem tapasztalunk.

Talán csak azt gyakoroljuk, hogy nem fordulunk el magunktól azért, mert nem tudjuk pontosan, mi történik bennünk.

Ez nem azt jelenti, hogy mindig az ürességben kell maradnunk, vagy hogy ne kereshetnénk örömet, kapcsolatot és új lehetőségeket. Inkább azt, hogy nem kell minden pillanatot azonnal megváltoztatnunk ahhoz, hogy közben gondoskodhassunk magunkról.

Lehet, hogy ma egy beszélgetés esne jól. Máskor a pihenés. Megint máskor egy séta, egy apró tevékenység, vagy az, hogy valakivel együtt vagyunk anélkül, hogy bármit meg kellene osztanunk.

Nem kell előbb megértenünk az ürességet ahhoz, hogy figyelmesen bánjunk magunkkal.

Nem kell azonnal tudnunk, mi következik

Van valami szokatlan abban, amikor egy ideig nem tudjuk, merre tovább. Különösen akkor, ha megszoktuk, hogy terveink vannak, célokat követünk, és igyekszünk előrehaladni. Ilyenkor könnyen érezhetjük úgy, hogy az üresség egy olyan hely, amelyből minél hamarabb ki kell jutnunk.

De nem minden átmeneti időszakban látszik rögtön a következő lépés.

Van, hogy előbb el kell távolodnunk attól, ami már nem illik hozzánk. És csak később kezdjük észrevenni, mi az, ami valóban érdekel bennünket. Van, hogy a régi vágyaink már nem mozgatnak, de az újak még nem fogalmazódtak meg. És van, hogy egy ideig egyszerűen csak jelen vagyunk a saját életünkben anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit szeretnénk kezdeni vele.

Ez a bizonytalanság nem mindig kellemes. Nem szükséges megszépítenünk, vagy úgy tennünk, mintha minden üres időszak mögött valami csodálatos új kezdet rejtőzne.

De talán nem kell rögtön kudarcként sem tekintenünk rá.

Lehet, hogy most még nincs válaszunk. Lehet, hogy még nem érzünk lelkesedést, és nem tudjuk, mi adna új irányt a mindennapjainknak. Ettől még nem kell sürgetnünk magunkat, és nem kell pusztán azért választanunk valamit, hogy ne maradjunk ebben a köztes állapotban.

Néha az is része a változásnak, hogy egy ideig nem tudjuk, mi következik.

Amikor már nem kell elfordulnunk magunktól

Az üresség talán arra is rámutathat, milyen kapcsolatban vagyunk önmagunkkal akkor, amikor éppen nincs bennünk semmi, amit könnyű lenne szeretni, megérteni vagy értékesnek érezni.

Tudunk-e magunk felé fordulni akkor is, amikor nem vagyunk lelkesek? Amikor nem tudjuk, mire vágyunk? Amikor nem tudunk felmutatni semmilyen felismerést, eredményt vagy előrelépést?

Vagy ilyenkor csak azt érezzük, hogy valamit kezdenünk kellene magunkkal?

Talán a kapcsolódás önmagunkhoz nem mindig azt jelenti, hogy közelebb kerülünk valamilyen új felismeréshez. Néha azt jelenti, hogy nem hagyjuk magunkat magunkra akkor sem, amikor éppen nem találunk semmit, amihez kapcsolódhatnánk.

Nem kell minden pillanatban éreznünk valamit ahhoz, hogy figyelmet érdemeljünk. Nem kell tudnunk, kik vagyunk a következő életszakaszunkban ahhoz, hogy most is helyünk legyen a saját életünkben.

És nem kell az ürességből azonnal valami mást létrehoznunk.

Ha szeretnél, megállhatsz egy pillanatra ennél a kérdésnél: Mi történne, ha most nem kellene semmit kezdenem azzal, amit érzek?

Nem kell választ találnod. Elég lehet észrevenni, mi történik benned, amikor felteszed magadnak.

Az üresség nem mindig kér magyarázatot, és nem mindig mutatja meg azonnal, merre tovább. De közben te sem tűnsz el belőle. Akkor is itt vagy, amikor nem tudod, mire van szükséged, és akkor is, amikor még nem érzed, mi hívna a következő lépés felé.

Talán most ennyi is elég.

Kísért Út

Vannak időszakok, amikor nehéz egyedül maradnunk azzal, ami bennünk történik. Különösen akkor, amikor még szavaink sincsenek rá, és nem tudjuk, mit szeretnénk vagy mire lenne szükségünk.

Egy kísért folyamatban nem kell minden érzéshez rögtön magyarázatot találnunk. Lehet teret adni annak is, ami még bizonytalan, nehezen megfogható, vagy egyszerűen csak jelen van bennünk.

A Kísért Út számomra annak a lehetősége, hogy ne kelljen siettetned magad, és ne kelljen kész válaszokkal érkezned. Elég, ha elindulunk onnan, ahol most vagy.

Ha szeretnéd megismerni, hogyan dolgozunk együtt egy ilyen folyamatban, itt olvashatsz részletesebben a Kísért Útról.