Három év, ami formált

Három évvel ezelőtt egy olyan időszakban érkezett az életembe a Narada Akadémia, amikor már éreztem, hogy valami változóban van bennem. Hosszú éveken át a teljesítmény, a hajtás és a megfelelés határozta meg a működésemet. Természetesnek tűnt, hogy mindig van mit elérni, megoldani, jobban csinálni. Közben azonban egyre inkább éreztem ennek a fáradtságát.

Nemcsak fizikailag lettem fáradtabb. Egyre erősebben vágytam valami másra is: finomabb mozgásra, lassabb tempóra, csendesebb helyekre, több természetre. Arra, hogy ne mindig a következő feladat felé menjek, hanem legyenek olyan pillanatok is, amikor egyszerűen csak jelen lehetek.

Ma már azt is jobban látom, hogy ebben az állandó igyekezetben ott volt az a belső törekvés is, hogy mindent jól csináljak, megfeleljek, elég jó legyek. Sok energiát vihet el, amikor az ember folyamatosan egy elképzelt mércéhez próbálja igazítani önmagát.

A Narada Akadémia ebben az időszakban érkezett meg hozzám. Nem egy teljesen új irányt mutatott, hanem találkozott valamivel, ami már korábban is ott volt bennem, és tovább tudta formálni azt az utat, amelyen addig is jártam.

Nem itt kezdődött az önismereti utam

A Narada Akadémia nem az önismereti utam kezdete volt. A húszas éveimben pszichológiai könyvek és a pszichoterápia indítottak el azon az úton, amelyen egyre többet szerettem volna megérteni önmagamból: miért működöm úgy, ahogy, hogyan alakulnak bennem a reakciók, érzések és minták, és mi van a felszín alatt.

Később, harmincas éveim elején a spiritualitás is egyre fontosabbá vált az életemben. Különböző egyéni és csoportos önismereti tapasztalatok, családállítások és transzperszonális folyamatok révén egyre mélyebben kezdtem keresni a választ arra, ki vagyok a személyiségemen és a megszokott működéseimen túl. Öt évvel ezelőtt a Zen is az életem részévé vált, három évvel ezelőtt pedig elkezdtem a Narada Védikus Akadémia képzéseit.

A Naradán először Jógapszichológia és Védikus életmód mentor képzésen tanultam, majd a Brahmana képzésben folytattam a tanulmányaimat, amely a védikus tudományok mélyebb megismerését adta. A képzés során a védikus hagyományok, a jóga filozófiája, a tudat működése és pszichológiai megközelítések egyaránt helyet kaptak.

Nem úgy tekintek ezekre, mint egymást követő állomásokra, amelyek valamiféle végső válaszhoz vezettek. Inkább úgy, mint különböző tapasztalatokra, amelyek mind hozzátettek valamit ahhoz, ahogyan ma önmagamat látom és megtapasztalom.

A Narada Akadémián különösen erősen találkoztam azzal a kérdéssel, amely talán sokszor és sokféleképpen kísért már az önismereti utamon:

Nem csupán az a test, amit látok, és nem csak a személyiségem, a szerepeim, a történetem vagy mindaz, amit magamról gondolok. A védikus szemlélet más megközelítésből világított rá arra, hogy mit jelent önmagunkhoz kapcsolódni, és milyen mélyebb rétegei lehetnek annak, ahogyan önmagunkat tapasztaljuk.

Nem érzem úgy, hogy erre a kérdésre ma már kész válaszom lenne. Talán éppen az változott, hogy egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy mindenáron választ találjak rá. Inkább érdekel maga a kérdés, és az a folyamat, amelyben újra és újra felfedezek valamit önmagamból.

Amit a Narada Akadémia adott

A három év alatt sokféle védikus tanítással és pszichológiai elmélettel találkoztam. Olyan nézőpontokat kaptam, amelyek más fényt vetettek a tudat működésére, az emberi működésre és arra is, ahogyan a világot tapasztaljuk. Sokszor nem egy-egy konkrét válasz volt fontos, hanem az, hogy egy korábban már ismertnek gondolt dologra egyszer csak más szemszögből tudtam ránézni.

Segített jobban megérteni önmagamat: miért működöm úgy, ahogy, milyen minták és belső folyamatok lehetnek a működésem mögött, hol tartok éppen, és merre szeretnék továbbmenni. Közben olyan gyakorlatokat és eszközöket is kaptam, amelyekkel nemcsak megérteni, hanem megtapasztalni és gyakorolni is tudtam mindazt, amiről tanultam.

És valami más is egyre tisztábbá vált bennem. Az az irány, amely már korábban is fontos volt számomra: szeretnék az embereknek segíteni a saját útjukon.

Nem megmondani, hogyan kell élniük, és nem helyettük megtalálni a válaszokat, hanem jelen lenni mellettük, figyelni, kísérni és támogatni őket abban, hogy közelebb kerülhessenek önmagukhoz.

Egész életemben fontos volt számomra, hogy továbbadjam azt, ami bennem van: a mozgás szeretetét, a tudást, a tapasztalataimat. Örömmel tölt el, amikor látom, hogy valaki jobban érzi magát a testében, könnyebb lesz a lelke, vagy egy kicsit jobbá válik az életminősége. A képzés ezt a vágyat nem létrehozta bennem, hanem tovább mélyítette, és egyre inkább a szolgálat egy formájaként kezdtem tekinteni rá.

Amikor a tanítás az élet részévé válik

Számomra a tanítás akkor válik igazán élővé, amikor nem marad pusztán tudás. Ezért a képzés mellett egyre fontosabbá vált a saját gyakorlásom is.

A jóga ma már természetes része a mindennapjaimnak. Hetente többször ászanázom, pránájámázom, mantrázom és Jóga Nidrát gyakorlok. Filozófiai könyveket olvasok, előadásokat hallgatok, Jóga Szádhana estekre és meditációs koncertekre járok, ahol a tanítás mellett közös mantra és meditáció is helyet kap.

A reggeleim már több mint tíz éve mantra meditációval kezdődnek, így ezt nem a Narada Akadémia hozta az életembe. A képzésen tanult technikák és nézőpontok azonban ezt a régi gyakorlatot is tovább mélyítették és gazdagították.

Közben azt vettem észre, hogy a gyakorlás lassan túlnő a matracon. A tudatos jelenlét megjelenik vezetés közben, főzésnél, egy beszélgetésben, egy nehéz élethelyzetben, a hivatásomban, de a csendben, önmagammal is.

Nem mindig sikerül így jelen lennem. Nem érzem ezt egy elért állapotnak. Inkább egy iránynak, amelyhez újra és újra vissza lehet térni.

A hivatásom is kitágult

A három év alatt nemcsak az változott, ahogyan önmagamhoz kapcsolódom, hanem az is, ahogyan az emberekkel való munkámra tekintek. Egyre kevésbé éreztem elegendőnek, hogy csak a testtel foglalkozzunk. A mozgás és a testtel való munka továbbra is fontos része annak, amit adni szeretnék, de közben egyre világosabban láttam, hogy az ember nem választható szét különálló részekre.

Így lassan újabb területek jelentek meg a munkámban: a Jóga Nidra és a meditáció, az Ájurvéda, az egyéni és családi kísért folyamatok, valamint az előadások és filozófiai témák. A meghallgatásról, a jelenlétről és az emberi működésről szerzett tapasztalataim pedig újabb eszközöket adtak ahhoz, hogy ne csak azt lássam, ami a felszínen történik.

Elkezdtem írni is. A blog és a Pránájáma Tudástár létrehozása újabb módja lett annak, hogy továbbadjam mindazt, amit tanulok és megtapasztalok. Jó érzés számomra, amikor egy gondolat, egy gyakorlat vagy egy felismerés nem marad meg bennem, hanem valamilyen formában tovább tud menni másokhoz.

A jógaoktatás közben pedig egy egészen másfajta tanulás is érkezett. A kis közösségemmel való közös gyakorlás során újra és újra megtapasztalom, mennyire különbözőek vagyunk. Más a testünk, mások a lehetőségeink, más történeteket hordozunk, más nehézségekkel érkezünk, és más ritmusban haladunk. Mégis együtt tudunk gyakorolni.

Sokat tanulok tőlük magamról is. Türelmesebbé, megértőbbé és elfogadóbbá tett annak megtapasztalása, hogy nincs egyetlen jó út, és nem kell mindenkinek ugyanoda vagy ugyanúgy eljutnia.

Talán ezért érzem ma úgy, hogy a kísérésben nemcsak a korábbi tapasztalataim vannak jelen. Benne van mindaz, amit az elmúlt években tanultam, gyakoroltam, megtapasztaltam és továbbadtam. A figyelem, a jelenlét, a türelem és az együttérzés pedig egyre inkább annak a minőségnek a része lett, ahogyan mások mellett szeretnék lenni.

Hálával és tovább

Miközben mindez változott körülöttem és bennem, egyre kevésbé érzem azt, hogy valahová meg kellene érkeznem. Inkább azt, hogy van egy út, amelyen tovább lehet menni, és amely közben újra és újra tanulok, gyakorlok, változom és kapcsolódom.

Erről írtam korábban A senki földje című blogomban is: milyen az, amikor a régi már nem igazán működik, az új pedig még nem rajzolódott ki tisztán. Ma sem érzem úgy, hogy minden kérdésre tudom a választ. De már máshonnan nézek rájuk.

Hálás vagyok a tanáraimnak mindazért, amit tanítottak és megmutattak. Hálás vagyok a páromnak is, aki végig mellettem állt akkor is, amikor a képzés nehezebb időszakai próbára tettek. És hálás vagyok azoknak, akik velem tartanak ezen az úton: a vendégeimnek, a gyakorlóimnak, mindazoknak, akikkel újra és újra találkozunk és együtt tanulunk.

A hároméves képzésnek vége, de számomra ez nem lezárás. Folytatom a Védantin továbbképzésben, ahol újra együtt lehetek hasonló érdeklődésű emberekkel, mélyíthetem mindazt, amit eddig kaptam, és újabb dolgokat fedezhetek fel.

És még nem tudom, hová tart mindez.