Mit keresek valójában az ételben?
Amikor az evés nem csak az éhségről szól
Az elmúlt hetekben sokat figyeltem magam. Nem csak azt, hogy mikor eszem, vagy mit választok, hanem azt is, hogy mit remélek ettől az egésztől.
Korábban azt hittem, hogy az evés egyszerűen megnyugtat. Ez részben igaz is. De ahogy egyre többször megállok egy pillanatra, és őszintén ránézek arra, mi történik bennem, azt érzem, hogy a történet ennél sokkal összetettebb.
Van, hogy valóban megnyugszom egy kicsit. Máskor inkább lelassulok. Előfordul, hogy az evés kiszakít abból a belső feszültségből, amiben egész nap éltem, vagy végre ad egy rövid szünetet a folyamatos gondolkodásból. Néha olyan, mintha vigaszt nyújtana. Máskor egyszerűen csak kitöltene valamit, amit nehéz megfogalmazni.
Ahogy ezeket a pillanatokat figyelem, egyre gyakrabban jut eszembe ugyanaz a kérdés:
Mit keresek valójában az ételben?
És azt hiszem, egyre kevésbé érzem azt, hogy a válasz maga az étel.
Amikor nehezebb időszakban vagyok, sokszor nem édességre, kenyérre, vagy egy újabb vacsorára vágyom. Sokkal inkább arra az érzésre, amit az evés egy rövid időre megad.
Lehet, hogy biztonságot keresek.
Vagy megnyugvást.
Egy kis pihenést.
Vigaszt.
Kapcsolódást.
Vagy egyszerűen azt, hogy végre egy kicsit én is fontos legyek.
Talán csak azt, hogy végre megállhatok.
És miközben ezt írom, eszembe jut valami, amit korábban soha nem vettem észre. Amikor leülök enni, sokszor nem csak az ételhez érkezem meg, hanem végre saját magamhoz is. Addig egész nap siettem, intéztem, figyeltem másokra, próbáltam helytállni. Az evés lett az a néhány perc, amikor végre én is számítottam egy kicsit.
Talán ezért olyan nehéz ezt a működést egyszerűen elengedni.
„Nem az ételhez ragaszkodom.
Hanem ahhoz az érzéshez, amit általa időnként meg tudok élni.”
Talán az evés is egyfajta öngondoskodás
Ahogy egyre többet figyelem magam, néha egészen másként kezdek tekinteni ezekre a helyzetekre.
Sokáig úgy éreztem, hogy ilyenkor cserben hagyom magam. Hogy megint nem sikerült másképp reagálnom.
Ma már néha felmerül bennem egy egészen más gondolat.
Mi van, ha ezekben a pillanatokban nem elhagyni akarom magam, hanem éppen gondoskodni próbálok magamról?
Lehet, hogy nem a leginkább támogató módon. Lehet, hogy hosszú távon nem ez szolgálja legjobban a jóllétemet. Mégis azt érzem, hogy van bennem egy rész, amely ilyenkor szeretne adni valamit.
Nyugalmat.
Pihenést.
Vigaszt.
Egy kis szünetet.
Vagy egyszerűen csak azt az érzést, hogy most én is fontos vagyok.
Ez a felismerés sok mindent megváltoztatott bennem. Már nem csak azt kérdezem magamtól, hogyan tudnám elvenni ezt az eszközt magamtól. Sokkal inkább azt keresem, hogyan tudnék ugyanezekről a szükségletekről más módon is gondoskodni.
Új tapasztalatokat tanulok
Az Az a néhány perc evés előtt című írásban arról meséltem, milyen sokat jelentett számomra megtanulni megállni egy pillanatra, mielőtt automatikusan az ételhez nyúltam. Az utóbbi időben pedig ebből a néhány percből kezdtek lassan megszületni az első új tapasztalatok.
Ezért kezdtem el apró dolgokkal kísérletezni.
Néha csak leülök néhány percre csendben. Máskor készítek egy teát. Van, hogy a mellkasomra és a hasamra teszem a kezem, veszek néhány hosszú kilégzést, vagy elmondok magamnak néhány egyszerű mondatot. Este egyre gyakrabban próbálom tudatosan lezárni a napot, hogy ne a felgyülemlett feszültséggel érkezzek meg az estémbe.
Ezek még új dolgok számomra.
Őszintén szólva nem mindig nyújtanak akkora megkönnyebbülést, mint az evés.
És talán ez természetes is.
Az étel évek, sőt évtizedek óta ismert és biztonságos megoldás az idegrendszerem számára. Ezek az új tapasztalatok még csak most tanulják meg ugyanezt a szerepet.
Ezért ma már nem várom el magamtól, hogy egyik napról a másikra lecseréljem a régi működéseimet.
Inkább azon vagyok, hogy új élményeket adjak magamnak. Olyan apró tapasztalatokat, amelyekből az idegrendszerem lassan megtanulhatja, hogy nem csak egyetlen módja van annak, hogy biztonságban érezzem magam.
Talán ez is a folyamat része
Ma is előfordul, hogy végül az ételt választom.
És lehet, hogy ez még egy ideig így lesz.
A különbség talán nem is ebben van.
Hanem abban, hogy ma már egyre jobban értem, mit próbálok megadni magamnak ezekben a pillanatokban. Már nem egy legyőzendő ellenséget látok az evésben, hanem egy régi megküzdési módot, amely sokáig segített valami fontosat pótolni.
Közben pedig türelmesen tanulom az új utakat. Apró lépésekben. Egy csésze tea, néhány tudatos légzés, egy csendes este, a kezem a mellkasomon, néhány kedves mondat önmagamnak. Lehet, hogy ezek még nem mindig adják ugyanazt, mint az étel. De minden egyes alkalommal egy új tapasztalatot jelentenek.
És talán egyszer ezekből az apró tapasztalatokból válik majd ismerőssé egy másik út is.
Evés és érzelmek
Nem az ételt szeretnénk elvenni magunktól, hanem lassan megtalálni azt, amire valójában vágyunk.
Az evésen keresztül nézünk rá arra, hogyan próbáljuk megnyugtatni, vigasztalni vagy biztonságba helyezni magunkat a nehéz pillanatokban. Sokszor nem maga az étel áll a középpontban, hanem azok az érzések, szükségletek és régi működések, amelyek ilyenkor életre kelnek bennünk.
Az Evés és érzelmek egy tapasztalati folyamat, ahol ezekre a működésekre nézünk rá közösen. Nem diétákról, tiltásokról vagy akaraterőről beszélgetünk, hanem arról, hogyan érthetjük meg egyre jobban önmagunkat, és hogyan találhatunk idővel új, biztonságosabb módokat arra, hogy gondoskodjunk magunkról. Talán innen kezdődik egy másfajta kapcsolat önmagunkkal. Nem tökéletesebb, hanem egy kicsit megértőbb.
