Az a néhány perc evés előtt

Az utóbbi időben újra sokat figyelem ezt magamban. Nem csak azt, amikor eszem, hanem azt a néhány percet előtte is. Azt a rövid időszakot, amely sokáig szinte teljesen láthatatlan volt számomra, pedig ma már egyre inkább azt érzem, hogy talán ott történik a lényeg.

Korábban az evés sokszor egyszerűen csak megtörtént. Egy nehezebb nap, egy feszültebb időszak, vagy néhány felhalmozódott érzés után egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a konyhában állok, kinyitom a hűtőt, vagy valamit keresek a szekrényben. Olyan gyorsan zajlott le az egész, hogy sokszor nem is volt lehetőségem észrevenni, mi történt bennem előtte.

Az utóbbi hónapokban azonban elkezdett érdekelni valami más. Nem maga az evés, hanem az a néhány perc, amely megelőzi. Mert minél többet figyelem, annál inkább azt látom, hogy sokszor nem az étel a történet legfontosabb része, hanem az a belső mozdulás, amely elindít bennünket felé.

Valami már korábban elkezdődik

Amikor nehéz időszakban vagyok, könnyű lenne azt gondolni, hogy a probléma maga az evés. Hogy ott kellene valahogy megállítani a folyamatot.

Nemrég írtam arról is, milyen érzés volt felismerni, hogy újra a régi mintáimhoz nyúlok egy nehezebb időszakban. Erről az Amikor újra az evéshez nyúlok című írásban meséltem részletesebben.

De egyre többször látom, hogy valójában már jóval előtte történik valami.

Van egy pillanat, amikor megjelenik bennem egy érzés, hogy valami hiányzik, valami sok, vagy egyszerűen csak jó lenne egy kis megkönnyebbülés. Néha egy hosszú nap végén érkezik ez a késztetés, máskor egy csalódás, egy nehéz beszélgetés, vagy egy bizonytalan helyzet után. Előfordul, hogy semmi különös nem történt, mégis ott van bennem egy nyugtalanság, amit szeretnék valahogy csillapítani.

Ilyenkor régen szinte automatikusan mentem tovább. Nem volt kérdés, nem volt megállás, csak a jól ismert út a konyháig. Az evés ismerős volt, biztonságos, és az idegrendszerem pontosan tudta, hogyan találjon benne egy kis megnyugvást.

Ahogy egyre többet figyelem ezt magamban, azt is látom, hogy ez a néhány perc valójában nem csak az evésről szól. Mindannyiunknak vannak olyan megszokott működései, amelyekhez nehezebb pillanatokban automatikusan nyúlunk. Van, aki a telefonját veszi elő, más még több munkába menekül, visszahúzódik, kontrollálni próbál mindent maga körül, vagy valamilyen más módon próbál megküzdeni azzal, ami éppen benne zajlik. Talán a kérdés ilyenkor nem is az, hogy mit választunk, hanem hogy észrevesszük-e azt a pillanatot, amikor elindulunk felé.

Ma már néha sikerül megállnom egy pillanatra.

Mi van ebben a néhány percben?

Őszintén szólva nem mindig tudom.

Sokáig azt hittem, hogy ha elég figyelmes leszek, akkor majd minden helyzetben pontosan meg fogom érteni magam. Ma már inkább azt látom, hogy ez nem mindig így működik.

Van, amikor könnyen felismerem, mi zajlik bennem. Észreveszem a fáradtságot, a túlterheltséget vagy a feszültséget. Máskor szomorúságot találok magamban, csalódottságot, magányt vagy éppen azt az ürességet, amelyet nehéz szavakba önteni, mégis nagyon valóságos.

És vannak helyzetek, amikor semmilyen egyértelmű válasz nem érkezik. Nincs nagy felismerés, nincs világos magyarázat arra, miért indultam el a konyha felé. Csak egy érzés van bennem:

nehéz.

Azt hiszem, ma már ezt is fontosnak tartom. Nem mindig kell rögtön megérteni vagy megoldani mindent. Néha talán elég annyi, hogy észreveszem: most valami sok bennem, most nem könnyű, és ez a késztetés nem a semmiből érkezett.

A megállás nem mindig változtatja meg a döntésemet

Az utóbbi időben kialakult néhány apró szokásom ezekre a pillanatokra. Nem azért, mert mindig működnek, és nem is azért, mert minden alkalommal megakadályozzák az evést. Sokkal inkább azért, mert segítenek kapcsolatban maradni magammal.

Néha egyszerűen csak a mellkasomra és a hasamra teszem a kezem, és veszek néhány lassabb levegőt. Különösen a hosszú kilégzések segítenek abban, hogy egy kicsit megérkezzek a pillanatba, és ne sodródjak automatikusan tovább.

Máskor felteszek magamnak egy kérdést:

„Mire lenne most valójában szükségem?”

Érdekes módon a válasz sokszor nem az étel. Előfordul, hogy pihenésre vágyom. Máskor egy csésze teára, egy beszélgetésre vagy egyszerűen csak arra, hogy végre elismerjem magamnak, hogy ez a nap nehéz volt.

És néha az a válasz érkezik, hogy most valóban enni szeretnék.

Ezt egyre kevésbé érzem kudarcnak.

Mert azt is kezdem megérteni, hogy a megállás nem feltétlenül arra szolgál, hogy rögtön megváltoztassam azt, amit tenni készülök. Néha egyszerűen csak segít jobban rálátni arra, ami bennem történik.

Korábban gyakran azt éreztem, hogy az evés egyszerűen megtörténik velem. Ma már néha sikerül megélni azt, hogy nem csak sodródom az eseményekkel, hanem tudatosabban kapcsolódom ahhoz, ami bennem zajlik. És még ha végül ugyanúgy eszem is, valami akkor is más.

Talán itt kezdődik valami új

Van, hogy a megállás után ugyanúgy eszem. És van, hogy utána sem érzem jól magam. De egyre ritkábban jelenik meg az a belső hang, amely rögtön hibáztatni vagy szégyeníteni akar.

Helyette néha már képes vagyok azt mondani magamnak:

„Most nehéz volt.”

„És most ezt tudtam tenni magamért.”

Nem azért, mert ez a legtökéletesebb megoldás. Nem is azért, mert hosszú távon feltétlenül ez szolgálja legjobban a jóllétemet. Hanem azért, mert jelenleg itt tartok, és ezt is szeretném őszintén látni.

Egyre inkább azt érzem, hogy a változás sokszor nem ott kezdődik, hogy azonnal másképp cselekszünk. Sokkal inkább ott, hogy egy pillanatra megállunk, észrevesszük magunkat, és nem fordulunk el attól, ami éppen bennünk történik.

Talán az a néhány perc evés előtt nem azért fontos, hogy mindig másképp döntsünk.

Talán azért fontos, hogy egy kicsit jobban jelen legyünk önmagunkkal.

Evés és érzelmek

Az érzelmi evés mögött sokszor nem az étel áll a középpontban, hanem azok az érzések, feszültségek, és szükségletek, amelyekkel nehéz kapcsolatban maradnunk. Az étel ilyenkor gyakran csak egy ismerős eszköz arra, hogy megnyugtassuk magunkat, eltereljük a figyelmünket, vagy egy pillanatra könnyebb legyen.

Az Evés és érzelmek egy tapasztalati folyamat, ahol közösen nézünk rá ezekre a működésekre. Nem diétákról és szabályokról beszélgetünk, hanem arról, hogyan lehet egyre jobban megérteni a saját késztetéseinket, szükségleteinket, és az ételhez fűződő kapcsolatunkat.