Amikor nem hagyjuk cserben magunkat nehéz pillanatokban

Van egy pont a folyamatokban, amikor valami nagyon ismerős történik. Egy ideig talán jobban figyelünk magunkra, tudatosabban jelen vagyunk az étkezéseinkben, hamarabb észrevesszük a feszültséget, vagy egyszerűen csak közelebb érezzük magunkat önmagunkhoz. És aztán egyszer csak történik valami, ami kibillent.

Lehet, hogy egy nehezebb hét érkezik. Több stressz, rosszabb alvás, fáradtság vagy egy olyan időszak, amikor egyszerűen túl sok minden történik egyszerre. És azon kapjuk magunkat, hogy megint ugyanazokhoz a működésekhez nyúlunk vissza, amelyeket már éppen magunk mögött hagyni szerettünk volna.

Talán újra túlesszük magunkat, pedig azt hittük, már másképp vagyunk ezzel. Vagy este megint csak görgetjük a telefonunkat, miközben valójában régóta pihenésre lenne szükségünk. Lehet, hogy megint túl sok munkát vállalunk, mert valahogy egyszerűbb tovább csinálni, mint megállni és észrevenni, mennyire elfáradtunk.

És ilyenkor gyakran nem is maga a helyzet a legfájdalmasabb.

Hanem az, ami utána történik bennünk.

Mert sokszor szinte észrevétlenül megjelenik az a belső hang, amely gyorsan ítéletet mond. Az önkritika. A csalódottság. A szigor. Az a részünk, amely ilyenkor nem megértéssel fordul felénk, hanem inkább számonkér.

„Pedig már olyan jól ment.”
„Na látod, megint ugyanott tartasz.”
„Miért nem tudod ezt normálisan csinálni?”

És valahol itt történik valami nagyon fontos.

Mert sokszor nem ott veszítjük el igazán a kapcsolatot magunkkal, amikor nehéz lesz vagy amikor visszacsúszunk egy régi működésbe, hanem akkor, amikor közben magunk ellen fordulunk.

Nem mindig a nehéz helyzet a legnehezebb

A múlt heti írásban arról volt szó, hogy a visszacsúszás sokszor része a folyamatnak. Hogy nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden elveszett, vagy hogy valójában semmi nem változik bennünk. Sokkal inkább annak a jele is lehet, hogy valami még tanulódik, alakul, próbál új módon helyet találni bennünk.

De van ennek egy másik oldala is, amiről talán kevesebbet beszélünk.

Az, hogy hogyan vagyunk magunkkal ezekben a pillanatokban.

Mert lehet, hogy maga a helyzet már önmagában is nehéz. Fáradtak vagyunk, túlterheltek, csalódottak vagy egyszerűen csak elveszettek egy kicsit. És sokszor ilyenkor még ráteszünk egy újabb réteget: a szégyent, az önvádat, az újabb szabályokat és a szigorítást.

Mintha attól remélnénk a változást, hogy keményebbek leszünk magunkhoz.

Pedig sokszor éppen ez az, ami még távolabb visz attól, amire valójában szükségünk lenne.

Mit jelent valójában nem cserben hagyni magunkat?

Talán nem azt, hogy mindent jól csinálunk. Nem azt, hogy többé nem esszük túl magunkat, nem veszünk el a telefonozásban, nem fáradunk el, és mindig pontosan tudjuk, mire van szükségünk.

És talán nem is azt, hogy hirtelen minden könnyűvé válik.

Inkább valami sokkal finomabbat.

Hogy amikor nehéz, nem fordulunk teljesen magunk ellen.

Hogy megpróbálunk egy pillanatra kíváncsian odafordulni ahhoz, ami történt.

Például amikor egy este újra túl sokat eszünk, talán régen az következett volna, hogy másnaptól még több szabályt állítunk magunknak, vagy egyszerűen legyintünk: „már úgyis mindegy.”

Most viszont lehet, hogy megjelenik egy másik kérdés is:

„Mi volt ma olyan nehéz?”

„Mire lett volna igazán szükségem?”

Lehet, hogy nem ételre. Hanem pihenésre. Egy kis csendre. Valakire, aki meghallgat. Vagy egyszerűen csak arra, hogy végre ne kelljen még többet kibírni.

Ugyanez történhet akkor is, amikor este megint elveszünk a telefonban vagy sorozatokat nézünk órákon át. Könnyű ilyenkor lustaságnak vagy gyengeségnek látni magunkat. Pedig lehet, hogy egyszerűen túl sok volt a nap, és valójában nem menekülni akartunk, hanem megérkezni egy olyan állapotba, ahol végre nem kell teljesíteni.

És talán már az is egy apró változás, amikor ezt észrevesszük.

Ez nem felmentés – hanem kapcsolódás

Fontos különbség, hogy önmagunk mellett maradni nem ugyanaz, mint felmenteni magunkat minden alól. Nem arról szól, hogy „akkor bármit lehet”, vagy hogy többé ne vállaljunk felelősséget azért, ami történik velünk.

Hanem inkább arról, hogy kapcsolatban maradunk magunkkal akkor is, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna.

Mert furcsa módon sokszor nem a szigor segít valódi változást létrehozni, hanem az, amikor elkezdjük egy kicsit jobban érteni magunkat.

Amikor nem csak azt kérdezzük:

„miért csináltam ezt megint?”

hanem inkább azt:

„mi történt most bennem?”

Egy megtartó tér, amikor nehéz

Ezeket a pillanatokat sokszor nehéz egyedül megtartani. Könnyű visszacsúszni a régi szigorba, önkritikába vagy abba az érzésbe, hogy megint elrontottunk valamit.

Talán ezért lehet fontos egy olyan tér, ahol nem csak akkor lehet jelen lenni, amikor jól megy, hanem akkor is, amikor éppen nehéz. Ahol a visszalépések sem kívül esnek a folyamaton, hanem ugyanúgy részei lehetnek annak.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan megtartó folyamatot, ahol nem kell tökéletesnek lenni, és ahol a nehezebb pillanatokban sem kell teljesen egyedül maradni.

Mert néha nem az a legfontosabb, hogy rögtön jobban legyünk. Hanem az, hogy közben ne veszítsük el teljesen a kapcsolatot önmagunkkal.