Honnan tanuljuk meg, hogyan bánjunk magunkkal?

Van egy furcsa tapasztalat, amit talán sokan ismerünk. Fejben pontosan értjük, hogy nem kellene ennyire keménynek lennünk magunkhoz. Tudjuk, hogy az önkritika nem feltétlenül segít, és talán már azt is észrevettük, hogy a szigor nem hozza el azt a változást, amire vágyunk.

Mégis, amikor nehéz lesz, valahogy újra és újra ugyanoda érkezünk vissza.

Egy rosszabb nap után megjelenik a csalódottság. Egy visszacsúszás után a szégyen. Ha elfáradunk, sokszor nem pihenünk, hanem inkább még jobban hajtjuk magunkat. Ha valami nem sikerül, könnyen megszólal bennünk az a belső hang, amely nem megértéssel fordul felénk, hanem gyorsan ítéletet mond.

Korábban már írtam arról, hogy miért olyan nehéz sokszor kedvesnek lenni magunkhoz, és hogyan jelenik meg ilyenkor szinte automatikusan a szigor vagy az önkritika. De talán itt érdemes feltenni egy még mélyebb kérdést is:

vajon honnan tanultuk meg egyáltalán, hogyan bánjunk magunkkal?

Sokszor nem azt adjuk magunknak, amire szükségünk lenne

Amikor nehéz helyzetbe kerülünk, gyakran azt gondoljuk, egyszerűen csak „jobban kellene csinálnunk”. Több önuralom, több kitartás, több tudatosság kellene.

Pedig sokszor nem arról van szó, hogy nem akarunk jól lenni.

Hanem arról, hogy nehéz pillanatokban általában nem azt adjuk magunknak, amire igazán szükségünk lenne – hanem azt, amit belülről ismerünk.

És ez sokszor annyira természetesnek tűnik, hogy észre sem vesszük.

Lehet, hogy amikor elfáradunk, automatikusan tovább hajtjuk magunkat, mert ezt tanultuk meg: még egy kicsit ki kell bírni. Talán amikor valami nem sikerül, rögtön hibáztatni kezdjük magunkat, mert valahol azt tapasztaltuk, hogy a szigor majd segít jobban teljesíteni.

Vagy amikor este újra túl sokat eszünk, esetleg elveszünk a telefonozásban vagy egy sorozatban, rögtön megérkezik a belső ítélet:

„komolyan megint itt tartasz?”

Pedig lehet, hogy a kérdés nem is az lenne, miért nem volt több önuralmunk.

Hanem inkább az:

„vajon mi volt ma olyan nehéz?”

„mire lett volna igazán szükségem?”

Nem mindig tudatosan tanuljuk ezt

Ahogyan magunkkal bánunk, sokszor nagyon korán kezd formálódni. Nem feltétlenül nagy eseményeken keresztül, hanem apró tapasztalatokból, ismétlődő helyzetekből, mondatokból, reakciókból.

Lehet, hogy azt láttuk magunk körül, hogy a fáradtságot félre kell tenni, az érzéseket vissza kell fogni, vagy hogy a teljesítmény fontosabb annál, hogyan vagyunk valójában.

Lehet, hogy sok szeretet is jelen volt, mégis azt tanultuk meg, hogy nehéz pillanatokban inkább össze kell szedni magunkat, mint megérteni, mi történik bennünk.

És fontos talán kimondani: ez nem hibáztatás.

Nem arról szól, hogy ki mit rontott el.

Sokkal inkább arról, hogy valahogy mindannyian megtanultuk, hogyan lehet működni, túlélni, alkalmazkodni. És ezek a minták sokszor annyira mélyen belénk épülnek, hogy felnőttként már szinte automatikusan ismételjük őket.

Nem azért, mert rosszat akarunk magunknak.

Hanem mert ezt ismerjük.

És hogyan kezd kialakulni valami más?

Talán nem úgy, hogy egyik napról a másikra hirtelen szeretetteljesek leszünk magunkkal.

És nem is attól, hogy egyszer eldöntjük: „na jó, mostantól másképp csinálom”.

Sokkal inkább egy lassú tanulási folyamatként.

Talán először csak annyi történik, hogy észrevesszük a mintát. Hogy egy nehezebb pillanatban hirtelen megszólal a belső kritikus, vagy megjelenik a régi szigor. És ami korábban teljesen természetesnek tűnt, egyszer csak láthatóvá válik.

Aztán talán lassan elkezdjük jobban érteni magunkat is. Nem felmenteni, hanem kíváncsibban nézni arra, ami történik bennünk.

Lehet, hogy egy túlevés után már nem csak az látszik, hogy „megint elrontottam”, hanem az is, hogy rettenetesen nehéz nap volt. Vagy hogy valójában nem ételre vágytunk, hanem nyugalomra, biztonságra vagy egyszerűen csak egy kis megérkezésre.

És talán egyszer csak megjelenik egy másik hang is. Nem tökéletesen együttérző, nem mindig gyengéd – csak egy kicsit kevésbé kemény.

„Oké… ez most nehéz volt.”

„Nem így szerettem volna, de most ez történt.”

„Lehet, hogy most inkább pihenésre lenne szükségem.”

Ezek apró mozdulásoknak tűnhetnek, mégis lassan átírhatnak valamit abban, ahogyan önmagunkhoz kapcsolódunk.

Sokszor kapcsolatban tanuljuk meg a másik utat

Van valami fontos abban is, hogy sokszor nem egyedül változunk.

Hiszen azt is kapcsolatban tanultuk meg, hogyan bánjunk magunkkal. Talán ezért tud sokat számítani, amikor valaki másként van velünk, mint ahogyan mi szoktunk magunkkal lenni.

Amikor nem sürget. Nem szégyenít meg. Nem akar rögtön megjavítani. Hanem jelen marad akkor is, amikor éppen nehéz.

És lehet, hogy ezekből a tapasztalatokból lassan valami belsővé kezd válni.

Nem egyik napról a másikra.

Hanem apránként.

Talán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy nehéz pillanatban már nem fordulunk teljesen magunk ellen.

Nem tökéletesen.

Csak egy kicsit másképp.

Egy másik módja annak, hogy magunkkal legyünk

Talán nem az a kérdés, hogyan váljunk rögtön együttérzővé önmagunkkal.

Hanem inkább az, hogy lehet-e lassan új tapasztalatokat gyűjteni arról, hogyan legyünk magunkkal nehéz pillanatokban is.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan megtartó folyamatot, ahol nem kell tökéletesnek lenni, és ahol lassan, a saját ritmusban születhet valami új abban, ahogyan önmagunkhoz kapcsolódunk.