Amikor újra az evéshez nyúlok
Mit tanulok abból, hogy nehéz időszakban megint a régi működésemhez térek vissza?
Őszinte leszek.
Most újra nehéz.
És azt veszem észre magamon, hogy megint sokat eszem.
Régen valószínűleg azt mondtam volna erre, hogy „nincs önuralmam”, „megint elrontottam”, vagy hogy egyszerűen visszaestem oda, ahonnan már azt hittem, kijöttem.
Most viszont valami mást is látok.
Nem azt mondom, hogy könnyű ebben lenni. Nem érzem jól magam a testemben jelenleg, és nehéz látni, hogy a marma folyamat után két hónap alatt újra nyolc kiló visszajött. Ez fáj. Néha csalódottságot is hoz. És bennem is ott van az a rész, amely szeretné gyorsan megjavítani ezt az egészet.
De közben valami mégsem ugyanaz, mint régen.
Mert most már jobban látom, mi történik bennem.
Nem csak az evésről van szó
Most olyan időszakban vagyok, amikor sok minden egyszerre zajlik bennem és körülöttem. Van bennem bizonytalanság, stressz, félelem, túlterheltség és szomorúság is. És ilyenkor valahogy újra könnyebben nyúlok az ételhez.
Nem feltétlenül azért, mert éhes vagyok. Hanem mert az evés valahogy ismerős.
Megnyugtat. Megállít egy pillanatra. Ad valami kapaszkodót.
És azt hiszem, fontos ezt őszintén kimondanom: jelenleg még sokszor ehhez nyúlok vissza, amikor nehéz.
Nem azért, mert ne tudnék már többet magamról. És nem azért, mert semmi nem változott. Hanem mert ez egy régi, jól ismert túlélési stratégia.
Az idegrendszerem számára biztonságos. Ismerős. Kiszámítható.
Még akkor is, ha közben pontosan tudom, hogy hosszú távon nem feltétlenül ez az, ami valóban jólesik nekem.
Korábban már írtam arról, amikor lassan rájöttem, hogy talán nem is az evéssel küzdök igazán, és arról is, hogy egy tisztulási folyamat közben mennyi minden válhat láthatóvá bennünk. Azt hiszem, most egy újabb réteg mutatja meg magát.

Talán nem attól változunk, hogy egyszer megértjük
Sokáig valahogy azt hittem, hogy ha egyszer már rálátok valamire, ha megértem a működésemet, akkor majd onnantól könnyebb lesz.
Hogy ha tudatosabb vagyok, akkor talán már nem fogok ugyanoda visszacsúszni.
De most kezdem igazán érteni, hogy valószínűleg ez nem így működik.
Mert attól, hogy felismerünk egy mintát, az még nem tűnik el azonnal.
És attól, hogy már vannak új eszközeink, azok még nem feltétlenül válnak rögtön automatikussá.
Én is azt tapasztalom most, hogy az új dolgoknak idő kell. Sok ismétlés, gyakorlás, tapasztalat. Ahhoz, hogy lassan valóban beépüljenek. Hogy a testem és az idegrendszerem számára ismerőssé váljanak. Biztonságossá.
Mert amikor nehéz van, legtöbbször még mindig nem ahhoz nyúlunk, amit szeretnénk választani – hanem ahhoz, ami a leginkább ismerős.
És nálam ez most sokszor még mindig az evés.
De közben már nem csak ez van. Ott vannak más kapaszkodók is.
A légzés. Kéz a mellkason, hason. Egy meleg tea. Néhány belső mondat.
Az, hogy néha meg tudom kérdezni magamtól:
„mi olyan nehéz most?”
„mire lenne igazán szükségem?”
Nem mindig találom rá a választ. És nem mindig sikerül másképp reagálnom.
De talán ez is része a folyamatnak.

Most talán így élek túl
Nem szeretném megszépíteni ezt az időszakot. Nem érzem jól magam benne. És nem szeretném azt mondani, hogy „így van ez jól”.
Mert nem jó érzés azt látni, hogy újra olyan működések jelennek meg, amelyeket már magam mögött szerettem volna hagyni.
De közben valami mégis más.
Mert most már nem csak sodródom benne. Figyelem. Próbálom érteni. És talán kevésbé hagyom el magam közben.
Lehet, hogy most még sokszor az evéshez nyúlok.
De már nem ez az egyetlen eszközöm.
És talán most ez az, amit tudok. Nem tökéletesen. Csak emberien.
„Most már nem csak sodródom benne.
Figyelem. Próbálom érteni.
És talán kevésbé hagyom el magam közben.”
Egy megtartó tér az evés és érzelmek mögött
Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy nem csak az evésről szeretnék beszélni. Hanem arról is, ami mögötte van.
Az érzésekről, a belső feszültségekről, a szokásokról, a sóvárgásról, a kontrollról és arról, hogyan tanulhatunk lassan másképp kapcsolódni önmagunkhoz.
Ezért született meg az Evés és érzelmek folyamat is – egy olyan megtartó térként, ahol nem diétákban vagy akaraterőben gondolkodunk, hanem abban, mi történik bennünk valójában.
Mert talán nem az a kérdés, miért nem vagyunk elég erősek.
Hanem az, hogy mire próbálunk éppen vigyázni magunkban.







