Miért olyan nehéz megérezni, mire van szükségem?

Az előző blogban arról írtam, hogy a testünk sokszor próbál megszólítani bennünket. Hogy a fáradtság, a nyugtalanság vagy a sóvárgás nem feltétlenül problémák, amelyeket mielőbb meg kell oldanunk, hanem olyan jelzések, amelyek valami fontosra szeretnék felhívni a figyelmünket.

De mi történik azután, hogy ezt felismerjük?

Mit kezdünk ezekkel a jelzésekkel? Honnan tudhatjuk, mire van valójában szükségünk?

Elsőre úgy tűnhet, hogy csak jobban kellene figyelnünk magunkra. Mintha a válasz mindig ott lenne bennünk, csak nem hallanánk elég tisztán. Én azonban egyre inkább azt látom, hogy sokszor nem a figyelmünkkel van a legnagyobb nehézség.

Lehet, hogy nem azért olyan nehéz megérezni, mire van szükségünk, mert elveszítettük önmagunkat.

Hanem azért, mert hosszú időn keresztül inkább mások szükségleteire tanultunk meg figyelni, mint a sajátjainkra.

Amikor mindig kifelé figyelünk

Gyerekként természetes módon tanuljuk meg érzékelni a környezetünket. Észrevesszük, ha valaki fáradt, szomorú vagy feszült. Megtanuljuk, mikor érdemes csendben maradni, mikor kell alkalmazkodni, mikor van szükség mások türelmére vagy segítségére.

Ezek fontos képességek. Segítenek kapcsolatban lenni egymással, együtt élni és együttműködni. Közben azonban könnyen háttérbe szorul egy másik figyelem: az, amely önmagunk felé fordul.

Ritkán kérdezi meg tőlünk valaki igazán kíváncsian:

„És te hogy vagy most?”

„Mire lenne szükséged?”

Talán ezért történik meg olyan gyakran, hogy felnőttként sokkal könnyebben észrevesszük mások szükségleteit, mint a sajátjainkat. Gyorsan megérezzük, ha valaki támogatásra vágyik, elfáradt vagy csak arra lenne szüksége, hogy valaki meghallgassa. Amikor azonban ugyanezt a kérdést önmagunknak tesszük fel, sokszor már bizonytalanabbak vagyunk.

Ennek a hétköznapokban egészen apró jelei vannak. Valaki megkérdezi, mit ennénk, mi pedig azt válaszoljuk: „Nekem mindegy.” Végre lenne egy szabad délutánunk, mégsem tudjuk, mihez lenne igazán kedvünk. Pihenni próbálunk, de bűntudatunk támad. Elfoglaljuk magunkat valamivel, mégsem érezzük, hogy valóban feltöltött volna.

Könnyen azt hihetjük, hogy rosszul döntünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak elszoktunk attól, hogy megkérdezzük magunktól, mire lenne most valóban szükségünk.

A válasz néha időt kér

Amikor végre elkezdünk befelé figyelni, gyakran ugyanazzal a türelmetlenséggel közelítünk önmagunkhoz, ahogyan annyi más helyzetben is működünk. Felteszünk egy fontos kérdést, majd azt várjuk, hogy azonnal megszülessen rá a válasz.

Pedig a saját szükségleteink felismerése ritkán történik egyik pillanatról a másikra.

Van, hogy először csak annyit érzünk: valami már nem esik jól. Hogy egyik lehetőség sem tűnik igazán pihentetőnek vagy feltöltőnek. Hogy hiába próbáljuk megoldani a helyzetet, valami még mindig hiányzik. Ilyenkor könnyen azt gondolhatjuk, hogy nem figyelünk eléggé magunkra.

Pedig lehet, hogy most nem a válasz hiányzik.

Hanem az idő.

Az idő arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal. Hogy ne akarjuk rögtön megfejteni, mit kellene tennünk, hanem egyszerűen kíváncsian ott maradjunk a kérdéssel.

Néha már az is fontos lépés, ha őszintén ki tudjuk mondani:

„Most még nem tudom.”

Ez a mondat nem a bizonytalanságról szól. Sokkal inkább arról, hogy végre nem akarjuk siettetni azt, ami lassan szeretne kibontakozni.

Kísért Út

A Kísért Út számomra nem arról szól, hogy megmondjam, mire van szükséged.

Hiszem, hogy erre a választ senki sem tudja kívülről megadni. Minden ember története, élethelyzete és ritmusa más. A válaszok ezért nem készen várnak ránk, hanem lassan bontakoznak ki, amikor biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy figyelni kezdjünk önmagunkra.

A Kísért Út egy olyan megtartó tér, ahol nem kell sietni, nem kell rögtön tudni a választ, és nem kell megfelelni semmilyen elvárásnak. Van idő megállni, figyelni, és újra feltenni magunknak azt a kérdést, amelyet talán túl régóta nem tett fel senki:

Mire lenne most valóban szükségem?

Ha úgy érzed, szeretnél újra kapcsolatba kerülni a saját szükségleteiddel, szeretettel várlak a Kísért Út folyamatában.

Nem azért, hogy gyors válaszokat találjunk. Hanem hogy legyen egy hely, ahol a saját válaszaid a saját ritmusodban születhetnek meg.