Miért olyan nehéz kedvesnek lenni magunkhoz?

Van egy furcsa ellentmondás, amit sokan ismerünk. Amikor valaki más kerül nehéz helyzetbe, gyakran sokkal megértőbbek vagyunk. Könnyebben látjuk, hogy elfáradt, túl sokat cipelt, vagy egyszerűen csak egy nehezebb időszakon megy keresztül. Tudunk türelmesek lenni, együttérezni, és sokszor magától értetődőnek tűnik, hogy ilyenkor nem bántani, hanem inkább megtartani lenne jó.

Magunkkal azonban sokszor egészen más történik.

Elég egy nehezebb hét, egy rosszabb nap vagy egy olyan pillanat, amikor újra visszacsúszunk valami régi működésbe, és máris megjelenik a belső szigor. Talán megint túlettük magunkat, pedig azt hittük, már másképp vagyunk ezzel. Vagy este megint túl sokáig görgettük a telefonunkat, miközben valójában régóta pihenésre lett volna szükségünk. Lehet, hogy megint túl sok munkát vállaltunk, aztán egyszer csak elfogyott minden erőnk.

És ilyenkor sokszor nem megértéssel fordulunk magunk felé, hanem gyorsan ítéletet mondunk.

„Pedig már olyan jól ment.”
„Miért csinálom ezt megint?”
„Komolyan ennyire nincs önuralmam?”

Mintha nehéz pillanatokban automatikusan egy szigorúbb, keményebb részünk venné át az irányítást.

Pedig sokszor nem rosszat akarunk magunknak

Könnyű lenne azt gondolni, hogy egyszerűen csak túl kritikusak vagyunk magunkkal, vagy nem szeretjük eléggé magunkat. De sokszor ennél összetettebb dolog történik bennünk.

Lehet, hogy amikor nehéz van, nem azt adjuk magunknak, amire valójában szükségünk lenne, hanem azt, amit belülről ismerünk.

Mert sokunk számára a szigor valahol ismerős lett. Nem feltétlenül azért, mert bárki rosszat akart nekünk, hanem mert ezt tanultuk meg arról, hogyan lehet „jól működni” a világban.

Talán azt tapasztaltuk, hogy hibázni nem igazán lehetett. Hogy a nehéz érzéseket inkább félre kellett tenni. Hogy a teljesítmény fontosabb volt a fáradtságnál, vagy hogy akkor lehetett továbbmenni, ha összeszedtük magunkat, és nem időztünk túl sokat azzal, ami bennünk zajlik.

És ezek a minták sokszor annyira belénk épülnek, hogy felnőttként már szinte észre sem vesszük őket.

Korábban már írtam arról, hogyan szólal meg bennünk a belső kritikus, és milyen gyorsan képes átvenni az irányítást. Nehéz helyzetekben sokszor újra ugyanazok a mondatok jelennek meg bennünk:

„szedd össze magad.”
„ezt jobban kellett volna csinálni.”
„más ezt is bírná.”

És furcsa módon sokszor még azt is hihetjük, hogy ez segít.

Hogy ha elég szigorúak leszünk magunkhoz, akkor majd végre változunk.

Miért olyan nehéz mégis másképp reagálni?

Talán azért, mert a kedvesség vagy együttérzés önmagunk felé nem mindig természetes élmény. Sokunknak ezt nem igazán tanították meg. Vagy ha jelen is volt, nehéz pillanatokban nem feltétlenül ezt tapasztaltuk.

Ezért amikor fáradtak, túlterheltek vagy csalódottak vagyunk, gyakran nem azt adjuk magunknak, amire vágyunk, hanem azt, amit ismerünk.

És sokszor éppen ezért olyan nehéz egyszerűen csak eldönteni:

„na jó, mostantól kedves leszek magamhoz.”

Mert ez nem pusztán akarat kérdése.

Hanem egy lassú tanulási folyamat.

Talán először csak annyi történik, hogy észrevesszük: „jé, most megint támadom magam.” Ez önmagában már nagy lépés lehet, hiszen ami korábban teljesen automatikus volt, lassan láthatóvá válik.

Aztán idővel talán megjelenik valami más is. Nem rögtön szeretet vagy teljes elfogadás, inkább csak egy kevésbé kemény hang.

Valami ilyesmi:

„oké… ez most nehéz volt.”
„érthető, hogy elfáradtam.”
„nem így szerettem volna, de most ez történt.”

Lehet, hogy ez elsőre kevésnek tűnik. Pedig sokszor éppen ezek az apró elmozdulások kezdik lassan átírni azt, ahogyan magunkkal bánunk.

Lehet ezt egyedül tanulni?

Talán igen. Bizonyos mértékig sok mindent tanulhatunk magunktól is. Megfigyelhetjük a működésünket, észrevehetjük a mintáinkat, kipróbálhatunk új reakciókat.

De sokszor egy másik ember jelenléte is segíthet ebben. Nem azért, mert valaki majd „megjavít” minket, hanem mert néha kapcsolatban tanuljuk meg, hogyan lehet másképp lenni önmagunkkal.

Amikor valaki nem ítélkezik, nem sürget, nem szégyenít meg, hanem jelen marad velünk a nehezebb pillanatokban is, lassan valami belsővé kezd válni ebből a tapasztalatból.

Talán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy nehéz helyzetben már nem fordulunk teljesen magunk ellen.

Nem tökéletesen.

Csak egy kicsit kevésbé keményen.

Egy másik módja annak, hogy magunkkal legyünk

Talán nem is az a kérdés, hogyan legyünk rögtön kedvesek magunkhoz.

Hanem inkább az, hogy lehet-e lassan egy kicsit kevésbé szigorúan bánni magunkkal.

Hogy nehéz pillanatokban ne csak azt lássuk, mit rontottunk el, hanem azt is, mi történt bennünk.

És talán idővel ebből születik valami más.

Nem tökéletesség.

Hanem egy csendesebb, megértőbb kapcsolat önmagunkkal.

Ezeket a belső mozdulásokat sokszor nehéz egyedül megtartani. Talán ezért lehet fontos egy olyan tér, ahol nem kell rögtön jobban lenni, és ahol a nehézségek sem esnek kívül a folyamaton.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan megtartó folyamatot, ahol nem kell tökéletesnek lenni, és ahol lassan, a saját ritmusban tanulhatjuk újra, hogyan legyünk magunkkal.