Amikor nem csak a test tisztul
Egy folyamat, ami közben lassan közelebb kerültem magamhoz
Volt már mögöttem több ilyen folyamat.
Ez volt a nyolcadik.
Az elmúlt négy évben évente kétszer visszatértem hozzá,
tavasszal és ősszel.
Kicsit már megszokásból is.
Valahol mindig azt éreztem, hogy segít visszatalálni az egyensúlyba –
kívül és belül is.
És közben azt is, hogy valami mégsem történik meg igazán.
Amíg tartott a folyamat, működött.
Utána viszont lassan visszatértem a régi működésemhez.
És elkezdődött egy újabb kör.
Most viszont valami más volt.
Nem csak végig akartam csinálni,
hanem érteni is, mi történik bennem közben.
Figyelni.
És belsővé tenni azt, ami eddig csak külső keret volt.
És talán most kerültem hozzá a legközelebb,
hogy ne csak „csináljam”,
hanem valóban benne legyek.
Miért vágtam bele valójában
Tudtam, hogy jön a szokásos tavaszi kúrám.
De most más volt a szándék mögötte.
Nem csak végig akartam csinálni,
hanem tudatosabban jelen lenni benne.
Figyelni magam.
Azt, hogy a keretek hogyan hatnak rám valójában.
Mire van igazából szükségem a napok során.
És mi az, ami ebből belsővé tud válni.
Mert egy ideje már láttam,
hogy hiába a módszerek,
ha csak addig működnek, amíg tartom őket.
Utána újra visszacsúszom a régi mintákba,
és kezdődik egy újabb kör.
Most szerettem volna ebből kilépni.
És volt még valami, ami más volt.
Nem egyedül mentem végig rajta,
hanem egy csoportot is kísértem közben.
Ez a folyamat így már nem csak a test és a tudat tisztításáról szólt,
hanem egy belső útról önmagam felé.
Arról, hogy valóban jelen legyek.
Figyelve, szemlélődve,
ítéletmentesen, együttérzéssel magam felé.
Ami nehéz volt
A saját folyamatomban is voltak nehezebb pillanatok.
Néha egyszerűen csak éhes voltam.
Fáztam.
Ingerült lettem.
Máskor inkább a sóvárgás jelent meg.
És az a belső feszültség, hogy „jól kellene csinálni”.
És közben lassan elkezdett átfordulni valami.
Hogy nem a tökéletesség a lényeg.
Hanem az, hogy észrevegyem, mi történik bennem.
A nehézségek nem tűntek el,
de máshogy kezdtem velük lenni.
Nem elnyomni akartam őket,
hanem megfigyelni.
És közben elkezdtem új módokon segíteni magamnak.
Volt, hogy csak meleg vizet kortyolgattam.
Volt, hogy hosszabban kilélegeztem.
Rátettem a kezem a mellkasomra vagy a hasamra.
Mondtam magamnak pár egyszerű mondatot.
És a napjaimat is elkezdtem tudatosabban lezárni.
Apró dolgok voltak.
De valahogy mégis megtartottak.
Fordulópontok
Voltak pillanatok, amikor valami átbillent.
Amikor pár falat után egyszerűen elég volt.
És nem azért, mert „meg kellett állni”,
hanem mert a testem jelezte.
Volt olyan is, hogy már jól laktam,
mégis tovább ettem –
mert féltem, hogy később éhes leszek.
Amikor először észrevettem,
hogy nem az éhség visz tovább,
hanem egy félelem.
És ott volt az a pont is,
amikor elkezdett különválni bennem:
mi az, ami valódi éhség,
és mi az, amikor csak állapotot szeretnék váltani.
Erről korábban már írtam ebben a bejegyzésben:
Rájöttem, hogy nem az evéssel küzdök
Ezek apró felismerések voltak,
de valahogy mégis mindent átírtak.
És közben egyre finomabb lett a figyelmem a testem felé.
Elkezdtem észrevenni, mi hogyan hat rám.
Mi esik jól, és mi nem.
És azt is, hogy valójában mire van szükségem egy adott pillanatban.
Nem mindig ételre.
Néha inkább pihenésre.
Csendre.
Vagy egyszerűen csak arra, hogy egy kicsit magammal legyek.
A csoportélmény
Ez a folyamat most nem csak rólam szólt.
Nem egyedül mentem végig rajta,
hanem egy csoportot is kísértem közben.
Ez önmagában egy külön út volt.
Az elején még tartottam.
Közben tanultam.
A végére pedig elengedtem.
És közben megérkezett egy fontos felismerés:
nem attól értékes egy csoport,
hogy hányan vannak benne.
Megtanultam együttérezni anélkül, hogy megmenteném a másikat.
Érezni, hol ér véget az én felelősségem.
Tartani a kereteket és a határokat.
És jelen maradni a csendben is.
Nem próbáltam tökéletes vezető lenni.
Nem akartam mindent tudni.
Nem akartam mindent irányítani.
Egyszerűen jelen voltam.
Emberként és kísérőként egyszerre.
Ami bennem változott
Ahogy haladtam a folyamatban,
nem csak a szokásaim változtak,
hanem valami bennem is.
Finomabb lett a figyelmem.
Önreflexívebb lettem.
Elkezdett különválni,
hogy mi az, ami valódi szükséglet,
és mi az, amikor csak állapotot szeretnék váltani.
És ehhez már nem csak az étel maradt eszköz.
Megjelentek más kapaszkodók is.
Csendesebb módok, amikkel magam felé tudtam fordulni.
Az étkezések is megváltoztak.
Jelenlévőbb lettem bennük.
És ami talán az egyik legfontosabb lett:
elkezdtem lezárni a napjaimat.
Hálás vagyok azért is,
hogy ebben nem voltam egyedül.
Most hol tartok
Ahogy a folyamat végéhez értem,
egyre inkább azt érzem,
hogy ez már nem csak egy kúra.
Hanem élet.
Egy saját ritmus.
Most egy új helyzet is közeledik.
Húsvét.
Kíváncsi vagyok magamra benne.
Hogyan tudok jelen maradni,
amikor már nincsenek külső keretek.
Zárás
Nem lettem kész.
De valami elindult.
És talán most kezdődik igazán.
Ha benned is megszólal valami
Ha olvasás közben azt érezted, hogy benned is van egy hasonló hívás,
akkor lehet, hogy ez a folyamat neked is adhat egy teret.
Nem kész válaszokat,
hanem egy keretet, amiben a saját ritmusod kezdhet el kirajzolódni.
