Miért félünk attól, hogy valóban megváltozunk?

Sokszor azt gondoljuk, hogy a változás legnehezebb része az elindulás. Hogy az a nehéz, amikor újra és újra visszacsúszunk a régi működésbe, amikor nem sikerül megtartani az elhatározásainkat, vagy amikor megint ugyanott találjuk magunkat, ahol korábban.

De van egy másik része is a folyamatnak, amiről kevesebbet beszélünk.

Az, amikor valami tényleg elkezd változni bennünk.

Mert furcsa módon nem csak a régi működés tud ismerős lenni. Hanem a hozzá kapcsolódó szenvedés is.

Ami ismerős, az sokszor biztonságosnak érződik

Lehet, hogy valaki hosszú ideje ugyanúgy reagál a feszültségre. Evéssel nyugtatja meg magát, folyamatos elfoglaltságban tartja magát, túl sokat dolgozik, vagy esténként sorozatokkal, telefonnal próbál „kikapcsolni”.

Közben talán már érzi, hogy ez fárasztó. Hogy nem esik jól. Hogy újra és újra ugyanazokba a körökbe kerül vissza.

És mégis nehéz valóban elengedni ezeket a működéseket.

Nem feltétlenül azért, mert nem akar változni. Hanem mert ezek a minták hosszú ideig valamit segítettek túlélni, kibírni vagy szabályozni magunkban.

Ismerősek lettek.

Amikor valami elkezd más lenni

Az elmúlt írásokban arról volt szó, mi történik, amikor nem reagálunk azonnal, amikor nem akarjuk rögtön megjavítani azt, ami bennünk megjelenik, és amikor lassan elkezdünk másképp lenni önmagunkkal.

És egy idő után valóban elkezd történni valami.

Lehet, hogy már nem eszed túl magad ugyanúgy.
Lehet, hogy hamarabb észreveszed a feszültséget.
Lehet, hogy egy nehéz érzés mellett ott tudsz maradni egy kicsit anélkül, hogy azonnal elterelnéd a figyelmedet.

Kívülről ezek talán apróságnak tűnnek. Belül viszont nagyon mély változások kezdetei lehetnek.

Miért lehet ez mégis ijesztő?

Mert a régi működés nem csak egy szokás volt. Hanem egy ismerős módja annak, ahogyan megnyugtattuk magunkat, eltereltük a figyelmünket vagy valahogy egyensúlyban tartottuk magunkat.

És amikor ez elkezd megváltozni, egy ideig furcsa üresség jelenhet meg.

Mintha a régi már nem működne ugyanúgy, az új viszont még nem lenne stabil.

Lehet, hogy fizikailag jobban érzed magad. Könnyebb a tested, tisztább a fejed, több az energiád. Mégis megjelenhet egy bizonytalanság.

Mert közben valami nagyon mély szinten még idegen ez az új állapot.

Ha már nem ugyanúgy működöm, akkor ki vagyok én?
Ha nem a megszokott módon nyugtatom meg magam, akkor mi fog megtartani?
Ha nem kontrollálok ennyit, akkor biztonságban maradok?

Nem a szenvedést választjuk vissza

Sokszor ilyenkor azt hisszük, hogy önszabotáljuk magunkat. Hogy „megint elrontottuk”, vagy hogy valójában nem is akarunk változni.

Pedig gyakran nem a szenvedéshez térünk vissza, hanem ahhoz, ami ismerős.

És ez fontos különbség.

Mert amikor ezt nem értjük, könnyen megjelenik a szégyen, az önkritika vagy az újabb szigorítás. Azt hisszük, még jobban kell kontrollálnunk magunkat.

Közben lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó: a rendszerünk még tanulja, hogy az új működés is lehet biztonságos.

Hogyan válik az új biztonságossá?

Nem egyik napról a másikra.

És nem attól, hogy tökéletesen csináljuk.

Hanem sok apró tapasztalatból.

Amikor észreveszed a késztetést, és egy pillanatra megállsz.
Amikor nem reagálsz azonnal, és mégsem történik „baj”.
Amikor egy nehezebb érzés mellett ott tudsz maradni egy kicsit.
Amikor visszacsúszol, de nem hagyod el magad közben teljesen.

Ezek a pillanatok lassan új tapasztalatot adnak a testnek és az idegrendszernek.

Azt, hogy másképp is lehet létezni.
Hogy nem kell mindig azonnal menekülni vagy kontrollálni.
És hogy talán az új működésben sem veszítjük el magunkat.

Egy tér, ahol ez megtartható

Ezek a változások sokszor lassan történnek, és könnyű közben elbizonytalanodni.

Ezért lehet fontos egy olyan tér, ahol nem teljesítményként nézünk a változásra, hanem folyamatként.

Számomra ezt jelenti a Kísért Út: egy olyan megtartó folyamatot, ahol nem kell sietni, és ahol a visszalépések is beleférnek.

Mert néha nem az a legnehezebb, hogy elinduljunk. Hanem az, hogy lassan megengedjük magunknak: valami valóban elkezdjen megváltozni bennünk.